6. fejezet

6. fejezet
Igazán csöndes volt minden. Hallani lehetett az erdő halk neszezéseit, az anyag halk súrlódását ahogy valaki a kabátzsebébe nyúl, a csuklás szerű sírást, a halk zokogást, a föld koppanását a koporsón. Aztán a csendet éles zaj törte meg, egy csecsemő éles, magas hangja. Összerezzent rá, s legyen akármilyen kegyetlen is ettől, de most a pokolra kívánta. Nem akarta hallani a gyermeket, egyetlen vigasza gyilkosát. Pedig talán Az is épp azt siratta, amit ö. Egyetlen reményét, támaszát. Nem ö sokkal többet, az édesanyját. Mégsem bírta elviselni. A mázsás súly a mellkasán, olyan nehéz lett mint még soha. Ezzel már végképp lehetetlennek tünt lélegezni, élni, pláne még megmozdulni. Pedig valahogy sikerült neki. Öntudatlanul vált ki a tömegből, csodálkozó pillantások közepette, szédelgő részegséggel lökve meg másokat kik pusztán csak tiszteletüket teszik. El innen el! – ez a gondolat hajtotta. El a haláltól, a síró csecsemötöl, melyhez esküje köti, vagyis kötné, ha elég erös lenne, ha még hinné, hogy tud szeretni, ha most is nem meghalni rohanna. Nem jutott messzire, csupán megkerülte a házat, ami megkímélte öt látványtól, és hangtól. Bemenni a házba nem tudott, nem is mert. Utána oda mennek vissza, megebédelnek, beszélgetnek, miközben Azt körbeadogatják, hogy mindenki fogja egy kicsit, az édes dedet, aki majd Teresahoz kerül vissza, hogy az asszony disznóvérrel, vagy tejjel etesse meg, amihez éppen gusztusa van.
- Nahát, nahát, nem csak én lógom el a temetést? Pedig azt hittem, te csípted a tündérkét. – csendült egy férfihang mögötte, amit rögtön felismert. Nem is tudott volna nem emlékezni e mély, durva, cinikus hangra, ami annyira különbözik bátyja kellemes baritonjától. Lehunyta a szemét, és erőt vett magán. nem bírta elviselni a férfi gúnyolódását, és nem volt kíváncsi további mondandójára sem. felállt az avarból, ahová fáradt, remegö lábai lerakták, s megindult másfele, akármerre, ahol nincs egy lélek se.
- Nahát, így se szó, se beszéd, hátat fordítasz? Mit képzelsz, asszony? – csendült a mérges hang a háta mögül. Erős kezek ragadták meg, s fordították meg. èrezte, ahogy válla gyenge ízületei nagyot reccsennek a nyers, durva erötöl, de fel sem szisszent. újra néma lett, nem tudott megszólalni. A rettenet megbénította, kitágult szemekkel, remegő tagokkal állt a marcona férfi alatt, mert úgy érezte ott áll, a férfi olyan hatalmas volt. A férfi lenézett rá, még mindig szorosan fogta a kezét. A lány ismerős kifejezést látott átsuhanni vonásain. Szemöldöke ráncba szaladt, szája elnyílt, szeme mohóságot tükrözött. Ely pontosan ismerte ezt a tekintetet, látta sok férfi arcon, s szenvedett tőle rengeteget.
- Alekszandr! Engedd el! – csattant egy jéghideg hang, mire a férfi elengedte a kezét, s durván arrább lökte. Ely elterült a földön. Fejét leszegte, s egész testében remegve hallgatta a férfi kárörvendő röhögését.
- Azt hiszed kell nekem, bátyám? – kérdezte, majd a farkasok nyelvén szólalt meg, amit Elly nem értett. Bár abból, hogy Regan a mondandója közepén bátyja torkának esett sejtett valamit. felsikított. A két marcona férfi keményen osztotta egymásnak a pofonokat, rúgtak, ütöttek, hárítottak, védtek, és olyan gyorsan mozogtak, hogy Ely alig tudta követni szemével azt, hogy ki kap és ad éppen. Az esélyek kiegyenlítettek voltak, de Regan sokkal dühösebb volt. Olyan hévvel küzdött, ami hiányzott testvéréböl, így az alulmaradt. Regan leterítette, kidülledt szemekkel térdelt testvére fölött, arca vadállatias érzelmeket tükrözött, emberségnek nyoma sem volt benne. Ökölbe szorított kezét ütésre lendítette, halálosra. Ely felpattant, Reganhoz rohant, és megfogta lendülő kezét, miközben átölelte a férfi nyakát, és zokogva temette arcát a férfi vállgödrébe.
- Regan, ö a testvéred! – motyogta – Regan, nem tett semmi rosszat. Kérlek, nem viselném el, ha bántanád, miattam.
- Bántani akart téged. – szűrte a férfi a fogai között. Ely érezte, ahogy a férfi remeg a dühtöl karjai között.
- regan, kérlek. – motyogta a lány, sírástól fojtott hangon, mire a férfi dühödten felállt. A lány vele emelkedett. Az öccse pedig önelégülten vigyorgott, majd feltápászkodott. Arca véres, és eltorzult volt az ütésektől, de regan sem volt sértetlen.
- Tűnj el innen David! Nem látlak szívesen többet az otthonomban!
- Kitiltasz? Egy nő miatt, aki még csak nem is az asszonyod?
- Helené éppúgy a családomhoz tartozik már. Felelősséget vállaltam érte. Megvédem öt mindenkitől, még tőled is, ha kell. – mondta, majd hátat fordított testvérének, pillantásuk találkozott, de Ely nem bírta elviselni Regan dühtől metsző pillantását, lesütötte tekintetét, meglepődött, mikor a férfi kézen fogta, és elindult vele. Ely reszketett, könnyei még mindig folytak, és nehezen tette a lépteket , így Regan szinte húzta maga után.
- nem értem miért csinálod ezt. Igazán felesleges. Ès az előbbi is. Olyan dolgot akartál megvédeni, ami már rég nem létezik. – motyogta, mire Regan megfordult. ùgy magasodott most fölé, mint ahogy pár perccel ezelőtt a testvére.
- Milyennek tartasz te engem? ès komolyan a szenvedésem kívánod? Nem látod, mi dúl bennem? Minden egyes nappal, közelebb vagyok hozzá, hogy magamhoz vonjalak megcsókoljalak, és magamévá tegyelek. ùgy vonzol, mint fuldoklót a levegő. egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy te vagy az. Te vagy az, akit nekem teremtettek. ès ha meghalsz, ha szenvedsz. èn szenvedek, és engem ölsz meg, engem taszítasz örök magányosságba, és fosztasz meg a boldogságtól. ìgy cselekedj. ìgy legyél önző. – mondta a férfi kétségbeesett dühvel, majd megfordult és faképnél hagyta. Ely döbbenten nézett utána. Szavait még nem fogta föl. Még boncolgatta őket. de nem akarta elhinni. talán ez csak hazugság a férfitól, egy próbálkozás, amivel megpróbálja életben tartani. De nem. A lánynak eszébe jutott minden gyengéd pillantás a férfitől, minden gesztus. Ezt maga sem hitte komolyan. A férfi valóban vonzódik hozzá, és azt hiszi, hogy ö az, akit neki teremtettek. De ezt csak hiszi. Attól még egyáltalán nem kell úgy lennie. Bármiféle mögöttes tartalom nélkül is éreznek vonzalmat a farkasok. Hiszen ezt mesélte is neki Cecili, hogy már három férfivel is találkozott, akiről azt hitte, hogy ők lesznek azok, aztán kiderült, hogy mégse, csalódnia kellett, megtréfálták érzelmei. Minden bizonnyal a férfivel is ez történik most. Csak magányos szeretne valakit, és szerelmet képzel a szánalom helyébe. Másról szó sincs. Igen. Csupán erről van szó. Megborzongott a hideg szélben, de közben meg is nyugodott kissé. megnyugtatta magát Regant illetően. De még volt más is. Ott volt az a gyermek és Odola kérése, az ö esküje. Döntenie kell, méghozzá most. A gyermeknek állandó szülőkre van szüksége, keresni kell neki valakit sürgősen, nem adogathatják kézről kézre. Bement a házba. Végig Odola szépséges alakja volt előtte, az, hogy mennyire tudta szeretni a méhében növekvő magzatot, és az, hogy mennyire szerette azt az embert, aki ezzel a gyermekkel megajándékozta, azt a vámpírt. Tudta szeretni. ès végig azon tűnődött, hogy egy anya, aki szereti a gyermekét, hogy bízhatta rá egy olyan személyre, mint ö, a legdrágább kincsét.
- àh,Ely. de jó, hogy itt vagy. èpp téged kereslek. regan most fogja felbontani Odola végrendeletét. Talán jó volna, ha te is ott lennél. – jött lefele Susan a lépcsőn sietve, majd elhaladt mellette. A konyha felé tartott. àm mikor Ely nem mozdult megfordult és hátranézett. Tekintete rosszalló volt.
- A barátnőd volt, vagy nem? Tartozol neki ennyivel, azzal, hogy legalább megalgatod akaratát! Azzal, hogy erős maradsz! – mondta, majd megfordult, és bement az étkezőbe. Ely pedig nagyon is tudta, hogy igaza van. Mélyet lélegzett, erőt vett magán,és lábain. Letörölte könnyeit, és Susan után ment. Az étkezőben most csönd volt. Itt már nem voltak olyan sokan, mint a sírnál. Ide már tényleg csak azok jöttek, akik úgy-ahogy ismerték. Az asztalnál ültek. Csend volt, mind Regant figyelték, aki az asztalfőnél ült, előtte, egy bontatlan levéllel. Ely leült az egyetlen szabad helyre. ùgy tűnt Regan csak rá várt, mert most felszakította a levél viaszpecsétjét, majd egy pillantást vetett rá, és nagyot sóhajtott.
- Természetesen franciául van.
- majd én. – motyogta Ely, bár inkább csak hallotta a szavakat, amik elhagyták száját, nem formálta őket. regan elé csúsztatta a levelet. felvette, és szégyellte, hogy remegő kezében reszket a papír, de nem tudott ennél jobban uralkodni magán. Kisimította és inkább lerakta az asztalra, majd fölé hajolt. Még nem látta Odola kézírását, de igazán szép volt. Nyugodt lehetett, amikor írta, nem remegett a keze, mint most neki. megköszörülte a torkát, majd olvasni kezdett. Hangja színtelen volt.
- Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a levelet. Helenének már mindent elmeséltem, és ö már tudja mit szeretnék. de aztán csak nem hagyott nyugodni valami. Ott motoszkált a fejem hátsó zugában, hogy mi van, ha mégis itt hagy engem idő előtt, vagy ha megszegi amit kértem tőle. Nem önös érdekekből, hanem pont azért, mert szent meggyőződése, hogy elment az eszem, hogy erre a feladatra öt szánom. Vagyis, inkább hangnemet váltok, mert minden bizonnyal nem ölted meg magad, és ezt a levelet most te olvasod. A babám, Lukas, vagy Rose most is ott van talán. Kíváncsi lennék, megfogtad-e már? Azt akarom, hogy tedd meg, hogy mindenképpen fogd meg, mielőtt úgy döntesz, mégsem töltöd be a helyemet. Azt akarom, hogy nézz bele a szemébe, hogy nézz végig az orrán, fülén, haján, arcán. Azt akarom, hogy lásd, ott vagyok én is. Azt akarom lásd, éppen olyan ártatlan, mint a többi csecsemő. Ha mégsem látod, ha nem vagy képes erre akkor sem akarom, hogy rosszul érezd magad. Nem akarom, hogy úgy érezd elárultál. Megbocsátok neked, mert tudom, hogy magad helyett, olyat keresel a babámnak, aki mindig is szeretni és óvni fogja öt. Ebben az esetben csak annyit kérek, hogy majd keresd fel, hogy keressétek fel majd néha, és meséljetek neki rólam, és az apukájáról. Illetve, ha majd elég idős lesz, adjátok át neki a naplómat is, abból majd megismerheti a szüleit. A kincsek, amiket magammal hoztam, a baba örökségei. Egyébiránt utólag is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, amiért befogadtatok, menedéket nyújtottatok. Helené, te pedig megszépítetted az utolsó hónapjaimat, segítettél átvészelni. Ha megtehetem odafentről vigyázok majd mindannyiótokra. Köszönök mindent. Odi. – olvasta, s közben meleg könnyek folytak végig az arcán. Hát tudta? Pontosan tudta, hogy ilyen helyzetben lesz? Pontosan tudta, hogy milyen keveset fog majd számítani az esküje? Maga elé meredt, a levélre, a szép hosszúkás gyöngybetűkre. De miért engem akarsz? Ezt nem írod le. Azt mondtad azért, mert én hasonlítok rád a legjobban, mert engem ismersz. De ez nem elég indok. Csend volt, csak halk beszélgetés folyt, Regan is mondott valamit, de nem figyelt. Nem is tudta mennyi ideje, de egyszer csak csikorgó hang törte fel mélázásából. Odakapta a fejét, ahol Teresa a kicsivel felállt. Rémülten vette tudomásul, hogy a síró kicsivel, nem az ajtó fele tart, hanem egyenesen hozzá. Teresa megállt előtte.
- Fogd meg. Odola csak ennyit kér. – mondta, mire legszívesebben felüvöltött volna. ès ha megtudja fogni? Ha rámosolyog a kicsire, ha szeretni tudja, akkor mi lesz? Hogy viselhetné ö gondját neki? Apa nélkül, életkedv nélkül? Ránézett a bömbölő csomagra, mely anyja halálát okozta, aki éppúgy vért szívott, mint azok, akik ezt tették vele. Aki olyan pici, védtelen és gyönyörű volt. Könnyes szemmel nézett fel Teresara, könyörgött azért, hogy ne kelljen, hogy csak ezt ne kelljen. Hogy Odola éljen, hogy Odola ne ezt akarja töle, és hogyha már mindez így van, akkor legalább legyen elég ereje. Felállt, és a piciért nyúlt. Teresa óvatosan átrakta a kezébe. Olyan pici és könnyű volt. Eszre sem vette, de automatikusan ringatni kezdte, közben lenézett rá. Utoljára véresen látta az anyja holtteste fölött. Szép kerek pici feje volt, kecses ívü pici szája, pisze orra, sötét szemöldöke, hegyes füle. Haja nem látszott a sapkától, de az is fekete volt. Kiköpött anyja volt. Most az egész baba orcája vörös volt a sírástól.
- Cssssss. –csitította. – Igazán ronda vagy, ha sírsz. – mondta neki, de az undok szavak megszépültek a hangsúly alatt. S mit adj isten, a baba mintha megértette volna. Abbahagyta.
- Nocsak, a hiúság máris megszólalt benned? – kérdezte, miközben végigsimított a pici szemöldökén, pisze orrán. A bőre meleg volt, puha és sima.
- Igazán jól áll a kezedben. – szólalt meg Cecil, de Ely megrázta a fejét. Nem vette le szemét a piciről, aki most nagy kék szemeivel rá bámult.
- Sose ez volt a baj. Èn magamról sem tudok gondoskodni, nemhogy egy kisbabáról. Mit adhatnék én neki? - kérdezte – Rose, keresünk neked szerető szülőket, jó? Hidd el, úgy sokkal jobb lesz neked. – mondta, miközben megigazította a sapkáját.
- Ez nem ilyen egyszerü. A tündékhez nem mehet, ahogy persze a vámpírokhoz sem, emberek pedig szóba sem jöhetnek. Vérfarkasok között pedig nem gyakori az örökbefogadás. Èn nem ismerek senkit, akik olyan helyzetben lennének, hogy …. – mondta Regan.
- Ès a vélák? – kérdezte sietve Ely, félve, hogy a kis árvának nem talál megfelelő családot.
- nem. Ők harcosok. Ráadásul ott sincs meg az apa-anya felállás. Náluk sok nö él egy fedél alatt, egymást segítik, de amilyen zűrzavar egy ilyen helyen van. Ott nem lenne jó helyen.
- Nézd, Ely. Odola nem véletlenül téged kért meg. Halhatatlanok között nincs örökbefogadási rendszer kiépítve. Kevesen vagyunk, éppen ezért szinte már mindenki rokonságban van mindenkivel. Ha egy gyermek megárvul, mindig van egy nagyszülő, testvér, unokatestvér. De Odola helyzete sajátos. Ráadásul egy vámpír gyermekről van szó. A vámpírok minden nép ellenségei. Nem hiszem, hogy záros határidön belül találnál megfelelö családot. – mondta Susan
- Igen. A gyermek már ide tartozik. ìgy itt vagyunk mindannyian. Ha nem akarsz kizárólagos gyámja lenni, akkor leszünk mind azok. – mondta Cecil.
- Nem. Kell, hogy valakit anyának hívjon. – mondta, majd esdekelve nézett végig az asztalnál ülő nőkön. De mindnek megvolt a saját családja, saját életképe, egyiküknek sem hiányzott egy gyermek. Vagy csak tudták, hogy ha nem jelentkeznek, akkor majd ö úgyis kénytelen lesz elvállalni. Mert nem tehette másképp.
- Jól van Rose. Èn leszek az anyukád. – mondta a babának.

5. fejezet

- 5. fejezet
-
- Csendben pucolta a krumplit a konyhában. Besegített, átvette Odola helyét. Ragaszkodott hozzá. Megcsinálta amit kellett, hallgatta Suzy és Teresa fecsegését, aztán rohant Odolához. Az utóbbi egy hónapban sokat voltak együtt. Odola angol tudása és kedélye is jobb lett. Ès az utóbbi napokban, mintha ezt Regan is kezdte volna elismerni. Öngyilkossági kísérlete után bosszantó módon mindig ráállított valakit. Figyelték minden mozdulatát. Nem csinálhatott semmit. Nem juthatott volna semmihez. Persze volt elég kreatív. Véghez tudta volna vinni. Mégsem tette. Regan szavaiban volt valami. ès ö ha a nagy közösségre nem is gondolt, Odolára mindenképpen. Nem akarta itt hagyni a lányt, addig legalábbis biztos nem, míg talpra nem áll, míg biztonságos életét ki nem alakítja gyermekével. Eldöntötte, eddig marad.
- Mit csináljak még? – kérdezte, mikor a vödörből kiürült a krumpli.
- Semmit. Menj csak. – mondta Suzy, mire felállt, a hűtőhöz lépett és kivette belőle a jó nagy adag házi pudingot, amit még reggeli után csinált. – Nem is kell bejönnöd ma már. Majd vacsoránál találkozunk. Szia. – mondta a nő, mire bólintott felé, és a pudinggal együtt az emelet felé vette az irányt. A nagy házban most sokkal kevesebben voltak. A férfiakat elszólította az ostoba háborújuk, a nőknek pedig elég dolguk akadt. Legtöbbjük lent a faluban segített, vagy a földökön dolgozott.
- Helené! – szólt utána egy férfi, mire megfordult. Az előcsarnokból lépett éppen ki, de teljesen ismeretlen volt a lány számára.
- Regan azt mondta, te tudsz majd segíteni. Van itt egy levél, románul. Sok nyelvet ismerek, és jártam is a Kárpátoknál, de nem románok között. Le tudnád fordítani? – kérdezte a férfi, miközben közelebb jött hozzá. Magas volt, és nagydarab, szörnyen erős és izmos, ahogy minden vérfarkas, de ö halálosabbnak tűnt mindegyiküknél. Mindenkinél, akivel eddig találkozott. Mozgása könnyed volt, kecses, szörnyen ruganyos. Bőr gatyát viselt, és fekete izom pólót. Övén fegyver lógott, török, dobócsillagok. Ely még egy vérfarkason sem látott fegyvert, ahogy tudta, ők nem is használnak mást, karmaikon és fogaikon kívül. De a legszembetűnőbb az arca volt. fekete vállig érő hullámos haj, barna mélyen ülő szemek, bozontos szemöldök, borostás arc, dús ajak, egyenes orr, markáns arccsont. Nem volt szép, de szörnyen férfias volt, és vonzó. Elynek jócskán felfele kellett néznie, mikor a férfi mellé ért. 160 cm-es gyenge teste, a 2 méteres behemót férfi mellett elveszett. ùy érezte a férfi képes lenne öt kettéharapni, és ahogy jobban belegondolt, szinte már biztos volt benne. Kinyújtotta kezét és elvette a férfitól a lapot. Apró, szép, kerek gyöngybetűkkel volt írva, ám látszott, hogy a levelet sebtében írták.
- drága nővérem,
- aggódva, remegő kezekkel írom levelem. Arcom sürün törlöm. Aggódom, előző levelemre sem kaptam választ. Eljutott hozzád, vagy csak megfeledkeztél írni, időd nem engedte?
A szövetségesek cserben hagytak. A háború elérte már a Kárpátokat is, az erdő már nem biztonságos, falvainkat felégették, Kristofot megölték, a dinasztia felbomlott, várainkban idegenek laknak. Talán legközelebb már nem tudok írni. A bajra az emberek is felfigyelnek, tudják, valami folyik itt. A lelepleződés is fenyeget. Most a menedéket az emberek világa jelenti, most is egy szállodában ülök. Nappal egy - olvasta, de szeme tágra nyílt, össze kellett szednie magát, hogy hangosan is kimondja, közben a szeme, már jóval előrébb járt. Kezdett kirajzolódni előtte a levél története. – Nappal egy szekrényben alszom. Elmenekültem. A többiek is, akiket szeretsz, elmentek, de nem tudom hová. Elszakadtunk, talán már halottak ök is. Az ellenség nappal vadászik ránk, mikor védtelenek vagyunk. Vigaszt nyújtson, hogy nem ejtenek foglyokat. Miattam pedig ne aggódj! Engem vigasztal, hogy te boldog vagy, hogy téged szeretnek, a tündéd megvéd mindentől. Hogy van Tücsök, és a kicsi Prücsök? Nem felejtették még el a mókás nagynénit? Ne engedd, hogy elfelejtsenek. ìrd meg, veletek mi van! A levelet a postafiókomra küld. Szeretlek. Menj a Paradicsomba!
Vigyázz magadra, és a kicsikre. Szeretlek titeket– olvasta az utolsó sort, és homlokráncolva adta vissza a levelet az idegennek.
- semmi név, semmi konkrét dolog. Ügyesen megfogalmazott. – mondta Ely, miközben figyelte, ahogy a férfi elgondolkozva rágyújt egy cigarettára. Jelentőségteljes pillantást vetett rá.
- Oh, milyen udvariatlan vagyok, kér? – kérdezte, miközben a lány felé nyújtotta az ezüst cigaretta tartót. a lány kivett belőle két darabot. Az egyiket a füle mögé tűzte, a másikat a szájába rakta, és hagyta, hogy a férfi meggyújtsa a végét.
- Köszönöm. – lehelte, miután nagyot szívott a koporsószögből. Visszaadta a levelet, majd hátat fordított a férfinak és elindult a lépcsőn felfele. Keze remegett, ahogy a cigit szájához emelte. A levelet egy vámpír írta ebben biztos volt. Nappal egy szekrényben aludt. Ès az ellenség, a farkasok. Igen, a férfiak ebbe a csatába indultak, csatába a vámpírok ellen. Megtorpant a lépcsőn, mélyen szívta a cigarettát, hosszan bent tartotta, majd lassan fújta ki. Enyhülést várt tőle, de nem kapott. Megfordult. A férfi még mindig a lépcső alján állt, és öt figyelte, pillantásuk találkozott, és a férfi állta a lány metsző tekintetét.
- Meglep a viselkedése. Az előbb, mintha részvétet éreztem volna magában.
- Sose ítéltem el senkit anélkül, hogy ne ismertem volna jól az illetőt, és élete körülményeit. Sose vontam le elhamarkodott következtetést, és sose általánosítottam. Ha egy sebesült vámpír megjelenne a küszöbön, kérés nélkül segítenék neki.
- Na és azok akik ezt tették? Velük mit tennél? Akik ok nélkül, pusztán örömből, kínoztak téged.
- Szeretném úgy bántani őket, ahogy ők bántottak engem, s még ezerszer is jobban. ès szeretném hinni azt is, hogy nem lennék képes erre. –mondta, s őszintén gondolta is, éppen ezért megrökönyödött, mikor a férfi harsányan felkacagott.
- àtváltozol, s nyoma sem lesz ennek. Pár év. S gyilkos leszel, s nem lesznek ilyen aggályaid. Ölsz, hogy élj, s hogy akiket szeretsz, éljenek. Jobbik esetben. Vagy csak simán szörnyé válsz, aki beleörül a dolgaiba, s élvezi a gyilkolást, s nem féli már sem az életet, fájdalmat, sem a halált.
- S te melyik félhez tartozol?
- Ohh, én az önző bagázshoz. Szeretek élni, s szeretek harcolni is. Dicsőségért, piáért, nőkért, a reményért, hogy a faj, amit védek egy nap elém veti azt, akiért majd önzetlenné leszek.
- Kívánom, hogy megtaláld. – mondta, majd elfordult, s továbbindult a lépcsőn. ùgy szívta a cigijét, mintha legalábbis a halált szívná magához. Megrázták a szavak. S legszívesebben felkiáltott volna, mikor az utolsó lépcsőfok előtt, a férfi ismét utána szólt.
- Mi van, ha te vagy az? Tudod, hogy találnak egymásra a felek? Honnan válik bizonyossá mindkét fél számára, hogy megtalálta azt az egyetlent? – kérdezte, s arcán széles vigyor terült el, széles, kéjes vigyor. – Szexelni kell. Azon kívül, hogy természetesen alapból is vonzzák egymást, akkor válik biztossá, az első alkalommal. Kefélni kell. Nos, teszünk egy próbát? Hátha egymásnak vagyunk teremtve!
- Aligha. Mivel itt vonzásról szó sincs, pusztán csak taszításról. Azt ajánlom más ajtón kopogtass, és moderáld magad, mert ilyen természettel még az igazi is hallgat a józan eszére, s messziről elkerül. – vágta rá a lány dühösen, majd meglepődött, mikor hangos kacaj töltötte be a szalont. A konyhából Regan lépett elő. Kacagva sétált a férfi mellé, majd megpaskolta annak hátát.
- Öcsém, ahogy látom ez nem fog összejönni. – mondta, mire a férfi mérgesen horkantott, s lesöpörte fivére kezét válláról, aki viszont csak tovább mosolygott rajta.
- S, adjon hálát az égnek ezért! – motyogta Ely az orra alatt, de a két férfi meghallotta, még ilyen távolról is. Ely hátat fordított, s elindult Odolához, de még így is elcsípte Regan arcát, ahogy a mosoly grimaszba tódul, és érezte a tekinteteket a hátán is. Igaza volt. S a férfiak tudták is ezt. èppen ezért volt ilyen szomorú.

Csöndben ült, s mosolygott, ahogy figyelte, hogy tömi magába Odola a pudingot, és hogy fecseg közben nagy dühösen, a könyvről, melyet éppen olvasott. Odola tündér neveltetésében nem szerepeltek olyan nemes írók művei, mint Jane Austen, Dosztojevszkij, Poe, vagy esetünkben Tolkien.
- èrtem mit mondasz, de elfelejted, hogy halandó írta a könyvet, halandóknak. Fantázia, egy másik világ az, ami megjelenik a könyvben, nem a valóság, és pláne nem a világotok kigúnyolása.
- Akkor is. Az egész egy vacak gyűrű miatt van. Meg ott van a Nagy szem! Meg Arwen, a hősszerelmes tündér, és a hobbitok! Különben is Samu és Frodo kapcsolata meglehetősen furcsa. Meg minden furcsa. Tiszta hülyeség! Gollam is. Meg az orkok. Tiszta abszurd! – hadarta franciául, így kétszer jobban oda kellett figyelnem minden szavára.
- Azt hiszem, a Harry Pottert nem fogom behozni. Mi lenne ha legközelebb inkább valami mesekönyvet hoznék, hogy tudjunk készülni? – kérdeztem, miközben megsimogattam a takaró alatt domborodó hatalmas pocakot. Összerezzentem, mikor a baba megrúgta Odola hasát, pont a kezem alatt. A gondosan felépített mosoly és könnyedség lehullt arcomról. Akaratlanul is, ez az apróság azt idézte fel bennem, hogy a baba vámpír, hogy a baba már most bánt, elutasít. Félt, rettegett, hogy nem tudja majd a kezébe venni, nem tud majd ránézni, rágondolni sem anélkül, hogy ne lenne tele gyűlölettel a gyermek, és népe iránt. Minden egyes pillanatban, mikor arra gondolt, miért kell még itt lennie, elmondta azt is, hogy a gyermek ártatlan, hogy szeretnie kell majd, hogy ezzel is támogassa Odolát, de nem hitte igazán, hogy képes lesz rá.
- èrezted mekkorát rúgott? Szerintem már ki akar jönni. Már jó is volna, hisz már itt az ideje, és kényelmetlen, hogy ilyen nagy vagyok. Jó lenne már látni.
- Persze. – mondta, miközben levette kezét a pocakról, és elfordította fejét, pont a sarok felé, ahol bölcső, pelenkázó, és szekrény állt, minden szükséges babaholmival. Furcsa volt egymás mellett látni a fa, kézzel faragott, ősi motívumokkal díszített bölcsöt, és a műanyag pelenkázót. Habár itt igazából minden ilyen ellentmondásos volt. Az emberek a régies, vagy idegen kiejtésükkel, régies szóhasználatukkal, modorosságukkal, a régies ruhákban, esetleg fegyverrel oldalukon, néha kardal, és pisztollyal egyaránt, miközben a legtöbbjük zsebében már ott volt az okos telefon. Vagy, ugyanígy vehetjük a házat is. A középkorban épült vár, a később hozzáépült részeivel, miközben a hálószoba falakon falra szerelt plazma tévé áll. Vagy ugyanígy a konyha, viktoriánus stílusú, miközben mosogatógép, és hütö zümmög a sarokban, a konyhapulton pedig mindenféle modern konyhai elektronikai berendezés.
- Figyelj. – váltott hirtelen komoly hangnemre a tünde, mire érdeklődve pillantott rá. Egészen elkalandozott, s ez idő alatt odola arca egészen megváltozott.
- Ugye emlékszel még mit mondtam. Lukas vagy Rose Deavar lesz a pocaklakó neve. Ezt fontos tudnod, ha baj lenne velem. Valakinek tudnia kell. Nem mondtam, de a halhatatlanok más halálmódja a lefejezem, vagy szénné égetem-en kívül, a szülés. A szülésbe még a halhatatlan nők is belehalhatnak, és bele is halnak, elég sokszor. Mióta ilyen modern eszközök vannak, sokat kutatták ennek az okát. Hiszen olyan gyorsan gyógyulunk, és egy szülés a jobbik esetben mégsem olyan komplikált. Tudományos magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni, csak azzal, hogy megtudták, amikor elfolyik a magzatvíz, a szülés végéig a halhatatlanból, halandó válik. Habár ez téged nem érint, bár te is halhatatlan vagy, vagyis leszel. A ti erőtök más természetű, a ti erőtök fizikális, míg a miénk tündéké, és még a boszorkányoké, és véláké is inkább szellemi. Persze mi is halhatatlanok vagyunk, erősek, gyorsan gyógyulunk, és van jó pár fizikális jellemzőnk is. – mondta, miközben a haját keserű mosollyal a füle mögé tette, - viszont minket születésünktől kezdve átjár a mágia. Ez adja a többi erőnket. Azt, hogy hatalmunk van a természet felett. Ez a mágia eltűnik egy időre a magzatvízzel együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogyha én meghalok, akkor nyugodtan szeretnék meghalni. ùgy, hogy tudom, Lukas gyermekét biztonságban, szeretetben hagyom itt. Téged ismerlek, te hasonlítasz is rám, te vigyáznál is rá. Azt kérem tőled, hogy halálom esetén, vedd magadhoz a kicsit, és neveld sajátodként, szeretetben. – mondta, én pedig csendben végighallgattam, habár a szám nyitva volt. Egyfolytában, minden mondathoz lett volna mit hozzáfűznöm, megszólalni azonban nem tudtam. Felálltam, s hátat fordítottam. Mellem alatt szorosan fontam karba a kezem. tettem pár lépést, és hagytam minden félelmemet, kételyemet kiülni az arcomra.
- èn volnék a legutolsó a listán, azon a listán, ami a ki tudna legjobban gondoskodni egy félvámpír kisbabáról névsorát tartalmazza. Talán nem látod, hisz úgy akartam, hogy ne lásd, de minden józan gondolatom ellenére……egyszerűen nem tudok másképp érezni. Mielőtt bejöttem ide, azt mondtam, hogy ha egy sebesült vámpírt idevetne a sors, segítenék neki. Nem is igazán tudom miért mondtam. Talán, mert szeretném hinni, hogy megvan valami még abból a régi eszméből, amit vallottam, de félek nincs. Nem tudok, nem hiszem, hogy tudok. sajnálom, de nem kérheted ezt. Nem tudom biztosra mondani, hogy képes vagyok rá. egy babának feltétlen szeretet kell, és nem egy színjáték, nem hamis mosoly, folytonos feszengés. Különben is, éjjel sikítva hánykolódom, reggel nem tudom hol ébredek, néha úgy elkalandozom, hogy se nem látok, se nem hallok, és nem vagyok egészséges, és nem akarok élni és hosszú távú céljaim között az öngyilkosság áll az első helyen. Nem róhatod rám ezt a feladatot. Azt viszont megígérem, hogyha nem tudnál gondoskodni róla, akkor jó szülőket fogok keresni neki, és figyelemmel kísérem majd az életét, és segítek neki.
- Nem ezt akarom. tudom, hogy ezt kérés nélkül is megtennéd. èn arra kértelek, hogy légy az édesanyja, ha én nem lehetnék. – mondta elcsukló hangon, mire megfordultam. Könnyes volt az arca, s kicsiny kezét reszketve fonta óriás pocakja köré. Rémisztően szomorú látvány volt.
- Nem lesz semmi bajod. Felneveled a kisbabádat. – mondtam, miközben finoman megöleltem.
- De ha mégis…tudnom kell. Kérlek szépen. Tudom, hogy jó anya leszel, bízom benned, máskülönben nem kérnélek erre, másnál nem tudnám elképzelni. Kérlek. – mondta, miközben kibontakozott az ölelésből, s nagy kék szemeivel mélyen rám nézett, le egészen a csontjaimig. Nem lehetett neki nemet mondani. Nem is tudtam. S különben sem lesz semmi baja. Ez csak egy eshetőség, ami nem következik be.
- Jól van. Megígérem.
- Oh, Helené. Köszönöm. Köszönöm. Mostmár megnyugodtam. Mindenképpen jó helyre kerül.
- Igen, Odola. A babádnak gondtalan és boldog gyermekkora lesz.

Odola mögött ült, hogy a lány rátámaszkodhasson, kezeik össze voltak kulcsolva, hogy a vajúdó nő, szoríthassa. ès szorította is. Rendesen szorította. A szobában nagy volt a zűrzavar. Itt volt Suzy, Teresa, Cecil, és egy idegen nő, Paula, aki a szülést vezette. Mint a ház urának, Regannak jelen kellett lennie a hagyomány szerint, így ö most fel alá járkált a sarokban, igyekezett nem idenézni, és kizárni a tünde üvöltését.
- Nem bírom. – zokogta franciául a lány,
- Dehogyisnem, szívem. Ügyes vagy. Remekül csinálod. – bíztatta a lányt,
- Miért nincs már vége?
- mert a pocaklakód nagyon imád odabent. Nem akar elszakadni tőled. De mostmár mindjárt vége. – mondta, s nagyon remélte, hogy igazak a szavai. Suzy vizesborogatást pakolt a homlokára, miközben Cecil vizes ronggyal megtörölte kicserepesedett száját.
- Nyomnia kell! Mond, hogy nyomjon! – mondta Paula idegesen, miközben Odola lába között matatott. Valami nem stimmelt. Több, mint 12 órája vajúdott a tünde, s hiába tágult ki, hiába nyomott, a baba nem akart jönni. A szobában tapintható volt a feszültség.
- Nyomj, kedves, Tarts ki. – mondta, mire a lány, ismét előrehajolt, és erejét megfeszítve engedelmeskedett. Az erek duzzadtak a homlokán, teste pedig megfeszült.
- Farfekvéses. – mondta hirtelen Paula. – Mond neki, hogy ne álljon le. Nyomnia kell.
- Mindjárt kint van Odola, csak fordítva bújik kifele. Nyomnod kell. – mondta, bár nem volt benne biztos, hogy a szenvedő, üvöltő lány, bármit is felfogott volna a szavaiból. Bár talán mégis, mert nyomott. Hosszú perceken keresztül, míg végül az üvöltés, a feszült teste, a keze szorítása, meglepően hirtelen ért véget, hogy ezzel egy időben egy másik, idegen hang vegye át az üvöltés helyét. Paula felnevetett, mire mindenki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Egy nyálkás, véres, fehér, aprócska lényt emelt a kezébe, miután elvágta a köldökzsinórt, és bebugyolálta a fehér takaróba.
- Kislány. – mondta, miközben megkerülte az asztalt, hogy az anyja kezébe adja a gyermeket.
- Hallod, Odola? Rose Deavar. Ö a te kisbabád. – mondta, miközben megszorította a nő ernyedt, puha kezét. odola viszont nem viszonozta a szorítást. Feje nem fordult érdeklődően lánya felé, ugyanúgy hevert a vállán. Ernyedten, túl ernyedten feszült neki.
- Odola. – kiáltotta hangosan, mire a többiek is felfigyeltek rá, s levették a gyermekről szemüket. Ránéztek Odola halottsápadt arcára, távolba meredő halott szemeire.

4. fejezet

4. fejezet
A konyhában nem lehetett mást hallani, mint kések koppanását a vágódeszkán, étel rötyögését a fazékban, műanyag zördülését, cipő súrlódását, a krumpli csobbanását a vízben. Elynek nem is hiányzott a csevegés. Ahogy elnézte, Odolának sem, Teresa viszont majdnem egész nap mondta, s csak az utóbbi két órában duzzogott magában halkan, amiért kifogyott a mondandóból, és amiért nem társalgott vele készségesen, amiért nem figyelt rá. De nem is tudott. Próbálta, igazán próbálta. Remélte a munka és más problémáinak hallgatása száműzi egy kicsit saját káros emlékeit, gondolatait, de az asszony nem tudta lekötni, újra és újra a saját életénél kötött ki, Teresa szavai összemosódott háttérzajjá olvadtak, és azon kapta magát, hogy a leves kifut, a hagyma leég, levág egy szeletet az ujjából, elered a könnye, vagy éppen kővé dermedve nézi az üres falat. ìgy visszatért szokásos technikájához, Kizárta a külvilágot, teljes mértékben a munkájára koncentrált, miközben számjátékot játszott. A dolog működött.
- A fiúk örülni fognak. – mondta Odola, miközben Ely elkészült a tortával. egyszerű piskóta volt, és föttkrém, szépnek aligha mondható csoki színű tömb, viszont nagyon is finom.
- Suzy nem csinál sütit, csak ha ünnep van.
- Ahogy elnéztem a fiúk arcát délben, Suzy karalábé levest sem csinál, és tökfőzeléket sem. – mondta, mire Odola gyönyörű, csilingelő hangon felnevetett. Elyt mosolygásra késztette ez a gyönyörű hang. talán ez is a tündék egyik képessége lenne?
- A vacsorának örülni fognak. ìgy, hogy száműzted a reggeliből a szalonnát, az ebédből a húst, megfognak veszni a csirkéért, még úgy is, hogy a szárnyasokat nem szeretik, és még úgy is, hogy lecsós, zöldséges raguval van leöntve. – mondta Odola, miközben a hasát simogatta. Hatalmas szeretet volt benne. Ely biztos volt benne, hogy nagyon jó anya lesz.
- na, felrakom főni a krumplit. – mondta, és már állt volna föl, hogy a nagy lábos megpucolt krumplit a tűzhelyre rakja, ám Ely rögtön ott termett, visszanyomta a székbe, és ö fogta meg a nagy lábos, nehéz krumplit. Csak ülő munkát engedtek neki csinálni. Megpucolni, összevágni mindenfélét, semmi megerőltetőt, hiszen állapotos volt
- Nem is vagy kíváncsi? – kérdezte, miután Ely visszatért az asztalhoz, a hús mellé, hogy előkészítse a sütéshez.
- te sem vagy kíváncsi, az én történetemre. àtérezzük egymás helyzetét. Nem akarok beszélni a dolgomról, tudom, hogy te sem akarsz. Kölcsönösen tapintatosak vagyunk, átérezzük a helyzetünket. Rossz dolgok történtek velünk, talán teljesen más természetűek, de egyedül vagyunk, és ez …ez elég.
- èn akarok beszélni. – suttogta Odola, mire Ely lerakta a kést, és a csirkét. Lenézett a lányra. azt kívánta bárcsak tudna segíteni rajta. Olyan elveszett, olyan szomorú volt.
- Nem tudtam elmondani senkinek. Lucien írt egy levelet Regan-nek, aztán ideküldött. èn nem beszéltem senkivel. Azt akarom, hogy a fiamat Lukas-nak hívják, az apja után. Lukas Deaver. Ha lány lesz akkor Rose. Azt akarom, hogy tudja a babám, a szüleik nagyon szerették egymást, nagyon boldogok voltak, kihasználtak minden együtt töltött percet, hogy eltervezték életüket, a közös életüket. Az akarom, hogy tudja a babám, az apját megölték – mondta, miközben végigsimított nagy hasán. Fejét lehajtotta, de Ely látta, ahogy egy könnycsepp lehullik az álláról, le a kék ruhájára. – Tündék végeztek vele. ….A családom végzett a szerelmemmel. Nem tudták, hogy terhes vagyok. Pedig pont ezt akarták elkerülni. A saját családom, inkább végzett velem, semmint hogy örültek volna a boldogságomnak, semmint hogy engedtek volna elmenni. Végeztek vele, így végeztek velem. – Ely nem bírta tovább, letérdelt a lány elé, és megfogta jéghideg kezeit. Megcsókolta őket.
- Nem mondhatod ezt. Még élsz. ne beszélj így. Jövöd van! Jövöd a gyermeked oldalán! Muszáj erősnek lenned!- mondta, majd felállt. ùgy érezte el kell terelnie a lány gondolatait, cselekvésre kell bírnia. – Nem adhatod fel. – suttogta, miközben lenézett a fiatal, aprócska, megtört kismamára. Nem. – ugrott be neki. Talán nem is olyan fiatal. Legalábbis emberévekben biztosan nem.
- Hány éves vagy?
- Csak 126 leszek idén.
- Csak. – mondta szarkasztikusan,miközben egy pillanatra a tűzhelyhez ment, hogy elzárja a krumpli alatt a gázt. Leszűrte, majd beleborította egy tepsibe, megsózta és bedugta a sütőbe. Régen imádta a főtt-sült krumplit. Közben megkérte Teresát, hogy kezdje el sütni a húsokat. A nő eddig a sarokban állt söprűvel a kezében, melyekkel suta mozdulatokat végzett, s közben tátott szájjal figyelte a két nő értelmetlen francia motyogását. Ely dühös volt rá, s nem túl kedvesen utasította.
- Mit szólnál, ha elkezdenénk csiszolni az angoltudásodat? – kérdezte, próbálva jókedvet tettetni, elfelejteni saját gondjait, mosolyogva tettetni, hogy minden rendben. A lány visszamosolygott, halványan, de őszintén. Jól esett neki, hogy hónapok óta végre először szót értett valakivel.
- Az alapszavakat tudod ugye, köszönések, kérem, köszönöm, hogy hívnak, ilyesmi? – kérdezte, miközben beleborította a szószba a borsót. A lány igen-t motyogott, majd Ely kérésére elmondta az ismert szavakat, kifejezéseket. Ely kiegészítette ezeket, próbálta magyarázni a nyelvtanuk alapjait. Sok idegen nyelvet tanult, meg persze pedagógiát, így nem volt nehézdolga, ráadásul a lánynak jó volt a felfogása.
- Mindjárt 8 óra. – figyelmeztetett Teresa éles hangon, sértődötten, de felesleges volt. már enélkül is éppen szedte ki a krumplit a tálaláshoz. A krumpli szép aranybarnára sült, a csirke zamatos volt, a zöldséges ragu rajta pedig friss. A három tál bőségesen megtelt, majd ki is vitték az étkezőbe. Az eső miatt, most ott terítettek. A vacsora zajosan telt. Mindenki beszélgetett, mindenki evett. Örültek, hogy most legalább húst kapnak. Mert még egy napot sem bírnak ki hús nélkül.
- Ely, nekünk nem fontos az egészséges táplálkozás, nem fog elvinni minket az infarktus, vagy az elhízás, viszont minden erőnkhöz szükségünk van, harcosok vagyunk, ehhez pedig hús kell. – mondta Regan, és ezt meg is értette. Lemondott arról, hogy áttérítse őket. Pedig régen biztosan….régen hosszú szónoklatokat tartott volna, heves beszédeket, vagy éppen érzelmes nyáladzást állatokról, vagy bármiről, csakhogy meggyőze, csakhogy megvédje az egyetlen dolgot, amiben még nyugalmat lelt, a természetet. Ránézett Odolára, aki mellette ült, evett, de nem nagy étvággyal, látszott, hogy inkább csak kötelességtudatból teszi, semmint éhségből.
- ìzlik? – kérdezte lassan, jól érthetően gesztikulálva, angolul. Bár ezt a szót nem vették át, remélte, hogy most majd megérti és megtanulja. Odola értetlenül nézett rá, mire rámutatott az ételre. – Az étel ízlik, finom? – kérdezte, még egyszer angolul, majd franciául is.
- ìzlik. – mondta angolul, majd elmosolyodott. – Főzöl jól. – próbálkozott még, mire elmosolyodott furcsa kiejtésén, angoltalan megfogalmazásán, és természetesen kijavította.
- Jól főzöl.
- Jol fözöl.
- Nem. Hosszan. Jól főzöl. – mondta el még egyszer, mire a lány is jól mondta már.
- Látom, jó beszédre tanítod! Miket szoktatok még venni? Okos vagy? Ügyes vagy? – kérdezte viccelődve a szemben ülő férfi, Khamos. Eddig együtt ettek, de még sosem szólt hozzá. Borostás arca vörös volt az elfogyasztott alkoholtól. Egyébként sem volt szépnek vagy kedvesnek, egyáltalán barátságosnak nevezhető, a többiek sem szerették igazán. mIndenbe beleszólt, mindig csak rácsimpaszkodott a társaságra, kétségbeesetten vágyott a feltűnésre.
- Még a legalapvetőbb szavakat tanítom neki. De azt hiszem ez önre is ráférne. Kérem. Köszönöm. Szívesen. – mondta, mire a férfi arcáról lefagyott a mosoly, regan pedig hangos kacagásba fogott. Elyt meglepte ez a hang, még nem hallotta. Kellemes hang volt, kedvére való. A szép hangot egy csattanás nyomta el. Ely zavartan kapta el tekintetét a ház uráról, s Khamosra nézett, aki dülöngélve, italával a kezében állt. A széke felborulva feküdt mögötte. Fröcsögő szájjal, kidülledt szemekkel meredt rá, s üvölteni kezdett.
- Te hülye liba! Azt hiszed különb leszel ezektől a finomságoktól? Kívül belül mocskos vagy! Mocskosabb, mint én! Ki tudja, hány vámpír baszott meg! Azt hiszed különb vagy nálam? te csak egy mocskos, gyenge liba vagy, aki éppen a saját szarában fuldoklik! Este a nyekergésedtől zeng a kastély! Mindenki jobban járna, ha felkötnéd magad! – ordította, s ezt most Ely jól hallotta, még úgy is, hogy a többiek kiabáltak, hogy a végén ők is úgy ugrottak fel, hogy az ö székük is hangosan csattant a padlón. De mire az első ököl elérte Khamos bűzös, feldagadt pofályát, már amúgy is mindent elmondott. Mindent. ès igaza volt. Ez a legszörnyűbb. Nem mintha újat mondott volna. Ezt már mind tudja is. Hangosan szokott üvölteni?
- Ely? Mi történt? Mit mondott? Ely, biztos nem is fontos! Ne is figyelj rá! – mondta neki Odola, miközben kisimított egy tincset az arcából, és átölelte a vállát. Elszakította tekintetét attól a helytől, ahol egy perce még Khamos állt, rámosolygott a lányra, és megpaskolta a vállán nyugvó kezét.
- Nincsen semmi baj. Megsértettem és ö visszadobta a labdát. Habár, ahogy látom, itt ez nem szokás. Akad elég gárdedámom, akik lerendezik a pofont. – mondta, miközben belenézett a lány nagy, tágra nyílt zöld szemeibe. – Fejezd be a vacsorát! Rádfér minden kiló. Sovány vagy. – mondta, ám Odola fürkészve leste az arcát. Nem tudta, mit láthatott rajta, de végül az étel felé fordult. Ely is a tányérjára meredt, ami csak félig volt tele. No nem azért, mert a felét már megette. Ennyit rakott magának, és még egy falatot sem evett. Nem is tudna többet. Turkálni kezdte a villájával. Nem akart felnézni a többiekre. Ismerte Khamos szavait, ezek mentek már nagyon régóta az ö fejében is, ám most más megfogalmazásban, más hangzásban zengtek a fejében. Más volt így, hogy más is kimondta.
„ Kívül belül mocskos vagy”
Mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos
- Ely? Hozom a tortát jó? A tejszínhabot rak..
- Nem! Majd én hozom. – mondta, azzal felpattant, összeszedte a közelében lévö tányérokat és elviharzott a konyha irányába. A koszos tányérokat belerakta a mosogatóba. remegett a keze, Nem. az egész teste remegett. Megtámaszkodott a mosogatóban, úgy kapaszkodott a fába, mintha az élete múlna rajta. Nagyot lélegzett. Becsukta a szemét. Nyelvébe kellett harapnia, hogy ne üvöltsön hangosan. hogy ne toporzékoljon, verje falba a fejét, törjön, zúzzon, csapja magát a földhöz, zokogjon fenhangon. Szította, feszítette valami belülről. De nem engedte kitörni. Ha elszakad a gát, elmossa az ár. Ezt biztosan tudta. Ellökte magát a mosogatótól. A hűtőhöz ment, feltépte az ajtaját, kivette a tortát. Olaszul számolt közben. Az üresség magába szippantja.
- Nem! – motyogta hangosan. – Nem! - hangosan kezdett motyogni olaszul. A sok bemagolt szöveget idézte fel sportról, politikáról, környezetvédelemről. Már nem volt akkora a csend. Az árapály erőmű, az egyetlen…hol is van? csend lett. Nem tudta a választ. Lenézett a kezére. Nagy piros kés volt benne, a tortát szelte, a felénél tartott. Fogalma sem volt, hogy került a kés a kezébe, azt se tudta, hogy vágta fel a tortát eddig. A nyakadat kéne. A nyakadat kéne elvágni vele. – meg se született a gondolat, a lába előbb mozgott. Kirántotta a kést a tortából, és a lábai már a mosogatóhoz is vitték. Megnyitotta a csapot, és végighúzta kezét a pengén, tisztította, de közben az éles kés több helyen is elvágta a kezét. Nem eszmélt fel időben. Kihagyott az agya. Arra döbbent, hogy a kés tiszta vér, a mosogató is, a víz ami lefolyik rózsaszín, a keze pedig……. Miért? ùgyse számít. Maga felé fordította a véres pengét. Pontosan tudta hol a szíve, úgy vergődött a bordái alatt, pontosan tudta. A kés pengéje a mellkasához ért. Szorította olyan erősen magához, hogy megsebezte a bőrét, de csak felszínesen. Előre hajolt, kezével a konyhapultra támaszkodott. Már nem remegett. Kéjes izgatottság lett úrrá rajta. Vágyakozott, most igazán. Eltűnődött egy percre, várta az utolsó sugallatot, az élete lepergését a szeme előtt. ùgy gondolta, most van rá igazán az alkalom. Nem jött semmi. Nem tudott gondolni senkire. Nem félt. Csak lépni akart egyet előre. Nagy levegőt vett, összegyűjtötte fizikai erejét.
- Tényleg megtennéd? – mintha villám csapott volna belé. Az éles, tiszta hang a füle mögül. A kéz a penge hegyén, a kéz a szíve fölött.
- tényleg megakadályozod? talán ma még tudod, de mi lesz holnap, egy hét, vagy egy év múlva. Halott vagyok, tudom, és tudja mindenki. Nem fogok ép lenni soha. Igazából már az előtt se voltam ép. Nincs mit siratni. Ez az élet már rég kisiklott. – mondta, s hangja tiszta volt, csendes, nyugodt. Nem érződött benne az a hisztéria, bánat, őrület, kéjes sóvárgás, amit egy pillanata még érzett. Keserű volt, beletörődött. Lehanyatlott a keze a pengéről, megfordult a férfi karjai közt. Nedves szemekkel, tiszta tekintettel nézett fel rá.
- Sose bocsátom meg neked. – mondta, majd kifordult az ölelésből. az ajtó felé ment.
- Önző vagy! - megtorpant, de nem fordult meg.
- A te életed pocsék, tönkrement, oké. De halhatatlanság áll előtted. Az egyén nem csak önmagáért van, tennie kell valamit az egészért is. segíthetnél az embereken, olyan helyzetekben, amikben más nem tudna, segíthetnél Odolának! ès segíthetsz majd a férfin, akit neked teremtettek! Ha meghalsz, egy férfit örök magányra ítélsz!
- Egész életemben önzetlen voltam. Mindig a húgom, anyám, a béke képét helyeztem előtérbe, mindig más érdekeit. Mindent megcsináltam. Mindenről lemondtam. Mindig mindenről. Utána is. Mindig. Ennyi önzés jár nekem! – mondta dühösen, majd kisétált a konyhából. Véres kezét szíve fölé szorítva menekült. Meleg könnyek folytak végig arcán. Siratta az elszalasztott lehetőséget

3. fejezet

3. fejezet
Nem eszik. Nem hallja Cecil fenyegetéseit. nem látja Cecilt sem. àtnéz a feje fölött. nem akarja látni. Dühös rá. Elöhívta a szörnyeket. cecil elmegy. helené ugyanúgy fekszik. szeme szúr és ég. Be kéne csukni. Le akar ragadni. Nem csukja be. ùgy még élesebb a kép. A falat nézi. Hibákat, foltokat keres. nyílik az ajtó, de nem néz oda. Az oldalán fekszik. Számol. Hangokat hall, férfi öblös hangok, léptek, sokan vannak. gyorsan felül. Magas, marcona férfiak, akik félve pislantanak hol rá, hol a merev képü cecilre, aki viszont mereven öt nézi. Várja a kirohanást, olyat, mint a tegnapi. helené számol. Elfelejti. Nem baj. Verseket mond. Más történés ködös. Csak másodrészt érzékeli, figyeli a férfiakat, a mondandójukat.
- Jöttünk meglátogatni. Most jöttünk haza. Vadásztunk a………
„Ez a sírás a kö alól, a szó alól, a fény mögül, szökökút függönye mögül, hány éve szól, hány napja szól”
- ès megtaláltuk öket. sokan voltak, de végeztünk velük. Mindenkivel. Megöltük öket. Figyelsz?
- „a szél boltívei alól, a házak gyökere alól, csak sír és sír és kéreget a folyó lágy nyelve alól, a halottak háta mögül”
- Azt hittük talán örülsz. ejtettünk egy foglyot. Említette a neved. A társai Gale-nek hívták.
- „fölpántlikázott tüz alól, csak sír és sír és kéreget ez a sírás a kö alól” felkapta a fejét. Elfelejtette a vers többi részét. Gale. Keze ökölbe szorult. Itt van Gale. Körmei a tenyerébe vájtak. Gale. Megöli Galet. Remegett. tör. Látta maga elött a fekete hajú férfit, kezében a törrel. Használta is. A lány remegett. Most nem tudott sírni. Ordítani akart. ordítani a férfiért. Ordítani egy törért. Megöli. Kipattant az ágyból. Még fájt a lába. Volt egy botja. Nem érdekelte. lassan elindult az ajtó fele, de egyre gyorsabb lett, a férfiak elálták az útját. Kitépte az ajtót és elindult. Nem járt még odakint soha. Folyosó. ösztönösen balra fordult. Léptei egyre szaporábbak lettek, míg végül rohant. Hallotta háta mögül a lábak dübörgését, a hangokat. Nem értette a szavakat. Szaladt, rohant végig, le a lépcsön, döbbent emberek gyűrűjében. Hálóinge rá tapadt, messze lobogott mögötte, de meztelensége sem érdekelte. nem érdekelte, ha többet látnak a mocsokból, mint illene. nem állták az útját, döbbent farkasok és emberek. àtrohant a konyhán, ki a szabad ég alá. Nem állt meg, rohant tovább. Talpa alatt a fü puha, ropog. Egy távoli ház felé rohant. Fájt a lába, fájt a szíve, tenyeréböl vér csöpögött, remélte törré változik. Valami olyan düh hajtotta, melyet már rég elvesztett, melyet már rég kivertek belöle. Ez új volt, nem félelem, nem büntudat, nem gyalázat. Nem olyan, amitöl összekuporodott, a sarokba bújt és zokogott. Ez a düh pusztító volt, emésztö, halálos. Az adrenalin végigszántott a testén, új eröt kapott, és úgy érezte egy tehenet is ketté tudna harapni mérgében. Megfizet, megöli. Lassan, fájdalmasan, puszta kézzel és törrel. Megfélemlítve, megalázva, meggyalázva, mocskosan, vértől csatakosan. megtorpant. Hirtelen állt meg, a nagy sebességben meg is botlott, elöre esett. Véres kezével a porba tenyerelt, fejét elöre döntötte, haja köré húlt, a hosszú tincsek a porba hulltak. Gyilkos. gyilkossá is lenne? Megtenné? Ezt is megtennék vele? Ezt is hagyná?
- Nem! – rekedt hangja erösen csengett. Megilletödött saját magától. A gondolat végre testet öltött. Kipróbálta még egyszer. – Nem, Nem, Nem! – a végén ordította. Végre kiszabadult. Végre kijött valami. ùgy érezte valami bent tartogatott rossz jött ki ezzel a hanggal, egy pici rossz, egy pici súlly. Könnyebb lett. 1000 kg helyett már csak 999.
- Nem leszek gyilkos. – motyogta. Hátradölt. Ráült lábára, fejét hátra döntötte, szemét becsukta. utoljára akkor látta az eget, mikor keresztre feszítették. elötte mikor? Mikor nézett igazán fel az égre? Mikor láthatta a Nap boldogan arcát, láthatta a Nap a mosolyát? èlvezte a nap forró sugarait. Tüzelt. Június közepe volt, de 30 fokos forróság. ègette a nap az arcát.
- Helené. – szólt Cecil halkan. Megijedt, válla összerázkódott. Elfeledkezett a mögötte lévö alakokról, persze mert már rég nem kiabáltak utána.
- Nem leszek gyilkos.
- Jól van. Persze, hogy nem. – mondta, majd hallotta, ahogy közelebb jön. Tudta, hogy letérdel mellé, és tudta, hogy Cecil most viaskodik magával. Tudta, hogy meg szeretné érinteni öt, de nem meri, fél, hogy megint rosszul lesz, hogy elront valamit.
- cecil.
- Igen?
- Utálom a Helené-t.
- Mit szeretsz?
- Eny, vagy El.
- Jól van Eny. Szeretnél sétálni?
- Küld el őket. – kérte, de hangja elég hangos volt, Cecilnek nem kellett megismételnie a kérést, hallotta, ahogy a férfiak elcammognak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Hálás volt nekik ezért. Felállt, az erdő felé kezdett sétálni, cecil szó nélkül követte. Lefele nézett a lábára, lábújjaira. Az előbb nem érzett fájdalmat, most megérezte törött lába tiltakozását a megerőltetés ellen.
- Szép kert, ugye? Imádok itt kint lenni. Gyakran ki is ülünk ide. Nyáron általában itt vacsorázunk. – a távolba mutatott, s ö habozás nélkül követte kezét a szemével, egy kicsi fa pavilon volt, asztallal és paddal. – Ott szoktunk enni. Furcsa, mert barbár erőszakos népnek tartanak minket, mikor nincs még egy olyan nép, aki így vigyázna gyermekeire, asszonyaira. De ezt majd te is megtapasztalod. – mondta, miközben hátrasimította egy tincsét. – èn sajnos még nem találtam meg a szerelmemet. Nem mintha nem keresném elszántan, de hát nem akar összejönni. Tudod, egy jó ideig nem is bántam, mert láttam, hogy a szerelmes férfiak mennyire ragaszkodóak, és féltékenyek, basáskodóak, én szabad akartam lenni. De már 400 évet megéltem, és az alkalmi kalandok, a barátok már nem …többre vágyom. Saját családra. Irigylem Susyt. Ö most várja a második gyermekét. Jó rájuk nézni. Isaak-al nagyon jól megvannak. de majd te is meglátod. Emlékszel arra a kisfiúra, mindig a kertben szokott játszani, 5 éves forma, barna hajú, csintalan. Ö az elsö fiuk, David. Kishuga lesz, ha minden igaz. Mond csak, te szereted a gyerekeket? –kérdezte, mire bólintott, és intett, hogy folytassa. Örült cecil fecsegésének. Régen mindig is utálta a semmitmondó beszédet, de Cecilt megszerette az elmúlt hetek során. Mindig csupa kedves, szép dologról beszélt, kellemes, lágy hangján. Sokszor megnyugtatta. Most viszont türelmetlen volt. Örült, hogy a nő beszél, kitölti az űrt, hogy nem várja el tőle, hogy most már ö beszéljen, de leginkább arra vágyott, hogy egyedül maradhasson.
- Menjünk vissza. – szólt, majd meg is fordult. Nem nézett hátra társnöjére, de lépteit hallotta. gyors léptekkel ment végig az impozáns házon, mely igazából egy kastély volt. hatalmas épület, nagy betonfalakkal körülvéve, az erdő közepén. Barokk kétszintes épület volt, fehér falakkal, ízléses díszítéssel, egyszerűségében gyönyörű. Bent viszont mellözött bármiféle pompát, a kényelem és praktika volt a fö szempont, de így is szép volt. Nem is tudott volna ideképzelni méregdrága antik bútorokat, és mükincseket, ahol a nök az oldalukon kardal járkáltak, a gyermekek sárosan szaladgáltak ki és be, és ahol a férfiak a pihenésnek, szórakozásnak éltek. ez a ház egy menedék volt a háború elöl, otthon, a béke szigete, nem pedig egy kiállításra szánt porond. Lesütött szemmel ment felfelé, már zavarták az ismeretlen kérd tekintetek, az átlátszó anyagú hálóing. Körbefonta magán a kezét, hogy remegését csökkentse, majd úgy csukta be maga mögött az ajtót, mintha csak a legszörnyűbb szörnyek állnának odakint. Talán azok is állnak. Nem. A legszörnyűbb szörnyeket megölték, egy odakint raboskodik.
- Nem bántanak mást. – motyogta, miközben az ablakhoz sétált. Már rég tudta, hogy nem lehet kinyitni, mégis ösztönösen a kilincs felé nyúlt. Most, hogy hosszú-hosszú idö óta elöször kint járt, a bezártság az eddigieknél sokkal nagyobb erővel tört rá.
- Jól vagy?
- nem. Nyisd ki. – motyogta, miközben mellkasához kapott. Hatalmas súly volt rajta, összenyomta, nem kapott levegöt. A pinceszoba sötét falai nehezedtek rá, a dohos, állott, piszkos levegö, tele emberségének büzével. ùjjai a hálóingbe martak, azt tépte le magáról, miközben tudta, nem a pillekönnyü anyag az, ami zavarja.
- Kinyitottam. èrzed a friss levegöt? èrzed már itt is? – kérdezte cecil, miközben legugolt mellé. Feltápászkodott és az ablakhoz sátált, megnyugodott, mikor a forró levegö megcsapta arcát. Még többet akart. Nem szeretett odakint, gyülölt idebent. Többet akart. Hirtelen semmi sem volt jó. Minden túl nagy, vagy túl kicsi, túl szoros, vagy túl laza, túl meleg, túl hideg. Le akarta vetközni ezt az érzést, de fogalma sem volt arról, mit csináljon.
- Ruhát. – nyögte zihálva, de cecil, nem reagált a szavaira, félt egyedül hagyni öt. Remegö kézzel nyúlt cserepes ajkaihoz, két újja közül azonban hiányzott valami. Cigi. Micsoda luxus, micsoda régi vágy! Hogy sóvárgott egy cigiért, igen, meg egy jó fajta skót whiskyért, húsért, meggyes pitéért, melegfürdöért, kölniért, ágyért, egy korty vízért, egy korty levegöért, egy korty békéért…………egy pillanatért, fájdalom nélkül. Hogy vágyott minderre, igen, az elején. Aztán már nem vágyott semmire csak halálra. Most is arra vágyik, de…. Kihúzta magát, és mély levegöt vett. A súly együtt emelkedett a mellkasával, nyomta, kínozta, de hagyta levegöhöz jutni, hagyta kitisztulni elméjét.
- Cecil. Szerezz nekem ruhát. Egy doboz cigit, egy adag whiskyt. Ha megteszed, vacsorázni fogok, megeszek mindent, nemcsak levest, mindent. ès ott eszem meg és azzal, akivel szeretnéd, jó? – kérdezte, és most először, hosszú idő óta először, reménykedés volt a hangjában.
- Jól van. – mondta, majd távozott az ajtón. Ely az ablakhoz lépett, és lenézett a kétemelet magasságból. Magasan volt, alatta pedig beton járda vezetett végig. Ha fejest ugrik meghal, de nem akart meghalni. Nem, az utolsó cigarettáig nem.

Belenézett a tükörbe, melyet elsö adandó alkalommal, mikor kiment a fürdöbe letakart a törülközövel. Nem látta magát, már jó régóta. Nem is akarta. A lány, aki volt, meghalt. Az újra nem volt kiváncsi. Most viszont levette a tükörröl a vászont, és hátralépett. Sötétkék farmart kapott, és egy fehér pamut pólót. XS-es méret, sztreccs anyag. Minden darab feszült rajta, így kiemelt minden egyes csontot. Mást nem tudott kiemelni, nem volt más. Jah de, a fehér anyag szinte egybeolvadt böre sápadtságával, melyen a sebhelyek rózsaszínen világítottak, vonzották a tekintetet. Arca is éppoly beesett volt, éppoly viaszfehér. Nem ütött ki arcából semmi, hajdan dús vonzó ajkai egészséges rózsaszínen virítottak, most eltünt arca homályában. Èlettöl csillogó kék szemei, most mintha szürkék lettek volna. Csak a szeme alatt a sötét karikák ütöttek ki, de azok nagyon. ùgy nézett ki, mint akit leütöttek. Egyedül szép ívű fekete szemöldöke volt a régi, mást nem talált. Sötétbarna dús egészséges haja is, most lapos volt, egészségtelen, száraz.
- Az arcomhoz sosem nyúltak. Mégis….senki sem ismerne fel. – motyogta, miközben a tükörben Cecilre nézett, aki mögötte állt, kezében egy pohárral, és egy kicsi dobozzal, melyet majd csak a vacsora végén fog megkapni.
- Kérem az italt. Anélkül képtelen volnék. – mondta, miközben megfordult, és kezét kinyújtva indult a nö felé, aki nem tiltakozott, kezébe nyomta a poharat, de közben a cigarettát elsüllyesztette a zsebébe, majd kiment a fürdöböl. Ely villámgyorsan benyalta az italt, majd a poharat egy villámgyors mozdulattal a mosdó alá rejtette. Mire cecil hátrafordult, kezeivel a hajába túrt, és úgy csinált, mint aki szörnyen elégedetlen, pedig nem is érdekelte.
- Hoznál majd nekem hajcsatokat, otthon mindig kontyban hordtam a hajam. Idegesít, ha ki van bontva, mondta, miközben hátradobta válla fölött haját, mely a fenekéig ért. Le fogja vágni.
- Jól van. Pár nap és átköltözhetsz az új szobádba, ott lesz majd fésülködöasztal, és ruhásszekrény is. Beszerzünk neked minden fontos dolgot, és keresünk neked munkát is. – mondta, majd láthatott valamit az arcán, mert gyorsan hozzátette. – Amíg nem változol át, muszáj itt lenned, és hidd el jobb, ha van valami amivel elfoglalhatod magad. Dolgozhatsz páldául a konyhán, Susy szívesen látna, hiszen…….
Ely nem figyelt a szavaira. Ment utána, és érezte, ahogy minden lépésre megfájdul mindkét lába, figyelte, hogy akármennyire is igyekszik húzza a balt. Figyelte, ahogy kezei remegnek. Figyelte, ahogy az emberek, vagy farkasok lesütik szemüket, mikor találkozik pillantásuk, és figyelte a saját arcát is, ahogy megtükröződik más felületeken. Miért nem ölték meg? Olyan sokat töprengett ezen. Miért akarták, hogy a vérfarkasok megtalálják, meggyógyítsák? Most döbbent rá. Selejt a soraik között, egy gyenge pont, akit oltalmazni, gyámolítani kell. A vámpírok tudják, hogy okozhatják a legnagyobb kárt, egy halott farkas, még mindig jobb, mint egy selejt farkas. Persze ö még csak nem is farkas. Még csak ember. Még nem halhatatlan, az öngyilkosság még véghezvihető. „Meghalni kéne, de nem lehet. A vállalat nem engedi a lelkemet.” – dúdolni kezdett, majd ugrott egyet, mikor valaki finoman végigsimított karján. Abbahagyta a dúdolást és körülnézett. A kertben volt, egy asztalnál ült, más férfiak és nők társaságában. Nem emlékezett, hogy került ide.
- Igen? – kérdezte oldalra fordulva, Cecil aggódó szemébe nézve. – Elkalandoztam. Nem figyeltem. Megismételnéd? – kérdezte és próbált a lehető legnormálisabb lenni, habár tudta, hogy felesleges.
- Azt kérdeztem, hogy tetszik a ház, a környék? szereted a természetet? – szólalt meg egy nő, aki sléjen szemben ült vele. Szép volt, de vonásaiból áradt egyfajta férfias keménység, viselkedése, beszédmódja, öltözete, rövidre nyírt haja. Nő volt, szép barna hajjal, barna szemmel, pisze orral, szépen ívelt szájjal, dús keblekkel, de harcos is.
- Szép. – mondta, mert úgy érezte nem tud többet mondani börtöne legújabb helyszínéről. Hogy nyilatkozna a madár a kalitkájáról, kevésbé fájlalná a szabadságot, csak mert a kalitka aranyozott?
- Városban éltél ugye? – jött egy mély hang oldalról, de nem látta a többi asztalnál ülötöl.
- Igen. Ott éltem. – mondta, de hangsúlyozása furcsa volt. Szavai úgy hatottak, hogy ott ÉLT, míg másutt már halott. – Akkor bizonyára gyűlölöd ezt a helyet, nemde bár? Az elszigeteltséget. – folytatta a férfi, s Ely látta, hogy a többiek mérgesen, figyelmeztetöen pillantanak rá. Ely végignézett az asztalnál ülőkön. 12 személyes asztal volt, de 3 szék még üresen maradt. Férfiak és nök. Egyenrangúak, szépek, tiszteletet parancsolóak. Nem illik ide.
- Sokat kirándultam, aktív környezetvédő voltam. Egyetemi bulik helyett a barátaimmal aláírásokat gyűjtöttünk, fákhoz láncoltuk magunkat, aktívan küzdöttünk a természetért.
- Oh, egy hippivel van dolgunk.
- Nem.
- Gondolom húst sem eszel.
- Nem ettem.
- Templomba is jártál.
- Ateista voltam világéletemben.
- A vámpíroknál is ateista voltál? Ne mond, hogy nem könyörögtél egy felsőbb hatalomhoz, vagy éppen nem szidtad azt.
- Lukas elég legyen. – szólalt meg Regan, aki az asztalfőnél ült. Ely ránézett, a férfi féltő, óvó szemeibe. Nem érdemli meg. Lukas az egyetlen aki jól látja öt, annak ami, mocskosnak, szánalmasnak.
A válasz ott volt a nyelve végén, de nem tudott megszólalni. Az állandó görcs a gyomrában, feljebb kúszott nemrég szabadult torkára. Sosem hitt Istenben. Nem. Az embereket szidta, magát, a vámpírokat, a lényeket akik miatt szenvedett. Sosem voltak ábrándjai, sosem gondolta, hogy megmenekül. Nem imádkozott. Gondolkodott, bízott magában. Abban, hogy a teste elég gyenge, és hamar megtörik. Csalódott. Remélte a halált, várta a nemlétet, de nem a búzamezőket,a fehér felhőket, a találkozást a családjával. A nemlétet várta, a semmit. A teste rothadását a földben. Borzalmas kegyetlenség volna, egy ilyen lelket tovább éltetni valahol máshol. Legyen az pokol, menny, vagy valami más.
- Itt a vacsora! – jelent meg egy magas nö egy tállal a kezében. Mögötte az alkalmazottak sorakoztak, egy 50 év körüli telt embernö, és egy fiatal szépség nagy gömbölyű pocakkal. Fekete haj, zöld szem, vékony ajkak, éles arccsont. Hosszú egyenes haja alól, kilógott hegyes füle. Lényéből is áradt valami. Valahogy légiesnek tűnt. Ely úgy gondolta, fel tudná kapni, még így is, hogy állapotos, bár így sem volt telt, nagy pocakján kívül, nem úgy mint más terhes nők, nem volt kövér, nem lett telt,sőt mintha túl sovány lett volna. Az érkezettek letették a tálakat, majd maguk is leültek. Ez meglepte Elyt. Sejtette, hogy a magas vörös hajú nő Suzy lehet a szakács, de nem hitte, hogy az embernönek, vagy a lánynak helye lenne a társaságban. Persze miután ö is itt ül…
- Szia, én Suzy vagyok. – intett oda a nő, miközben összekulcsolta kezét a mellette ülő férfiéval. A férje.
- Èn Teresa vagyok. –mondta az idős embernö, miközben barátságosan intett, majd a mellette ülő lányra bökött. – Ö Odola. Francia. Még csak 2 hónapja van itt, és még nem beszéli az angolt. – mondta a nö, majd visszafordult, és a tálért nyúlt, csevegni kezdett valaki mással. Elynek azonban megakadt a szeme az asszony mellette ülö lányon. A lány mereven maga elé nézett. Szépséges arca mély fájdalmat tükrözött. Ely megsajnálta. Èletében most először hálát adott francia tanulmányaiért, melyeket egyébként utált.
- Sok beszélgetőpartnered akad? – kérdezte, mire a lány meglepetten kapta felé a fejét. A pillanat döbbenete után megrázta a fejét.
- Laurence beszéli egy kicsit a nyelvet, de ö csak látogatóba jött egyszer. Harcol. Teresa és Susy kézzel lábbal mutogatnak. Vicces. – mondta, majd halványan elmosolyodott. Ely nem tudta mi mást kérdezhetne. A mi vagy te? ès miért vagy itt? Ki az apa?– túl bunkónak tünt. ìgy inkább Jó étvágyat kívánt és elfordult. 3 emberen keresztül átkiabálva, idegen nyelven beszélni amúgy sem túl illő dolog.
- Nem is tudtam, hogy tudsz franciául. – motyogta Cecil, miközben lenyelt egy falatot. Ely a saját még üres tányérjára pillantott, majd az előtte elterülő jól tele pakolt tálra, a sültcsülkökre. Nem válaszolt. Torka összeszorult, ahogy szüleire gondolt és bácsikájára, az ostoba nyelvleckékre, amiket utált.
Nyelvvizsgát szerzett németből és franciából, és alapfokon beszélt spanyolul, románul, és olaszul. A szülei büszkék voltak rá, nagy reményeket fűztek hozzá. Egyengették az útját a bácsikáján keresztül, aki nagykövet volt. ùgy gondolták belöle is azt faragnak. Elyt elöntötte a bűntudat, ahogy visszagondolt lázongására, önfeledt tiltakozására a jövőjét illetően. Nem kérte magának azt a jövőt, amit a szülei elképzeltek neki. Most még a lelkét is odaadná érte. Elhessegette a gondolatokat. Nem akart a múlton töprengeni. Egy olyan mozzanat sem volt, amire gondolni akart, ha rossz volt azért, ha pedig jó azért, mert hiányzott neki, mutatta mennyit is veszített. közben igyekezett úrrá lenni remegő kezén, hogy a tálból kivett krumpli, ne pottyanjon le, még a tányérja elérése előtt
- Nekem sose volt jó a nyelvérzékem, pedig a hosszú évek alatt igazán sokat tanulhattam volna– mondta végül cecil, nem véve tudomásul hallgatását, de közben elfordult, mert Suzy szólt neki.
- Holnap be kéne menjek a városba. Besegítenél a konyhán? 3-an is alig bírjuk, ha én lelépek, Teresa szívbajt fog kapni. – mondta, mire a férfiak is felkapták a fejüket és ijedten pillantottak Cecilre. attól ijedtek meg mi lesz, ha elvállalja, vagy attól, mi lesz ha nem?
- Majd én besegítek. Tudok egy kicsit főzni. – motyogtam, mire Cecil, és a férfiak is megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Nem. Helenének még pihennie kell. – Regan hangja halk volt, mégis erős, megkérdőjelezhetetlen.
- Jól vagyok. S nem fogom az első késsel elmetszeni a torkom. Nem kell aggódni. – mondtam, és most a hangom gyanúsan erős volt. Az eddigi remegés, most elszántsággá változott. Farkasszemet néztem Regannel, ami megtépázott idegeim miatt, igencsak nagy kihívásnak számított, de végül rábólintott. Hiszen igazat mondtam neki. A torokmetszés nem jó. Ha nem vagyok elég mély és pontos, egy szorítókötéssel könnyen megoldható az életben tartás. Viszont, ha szívvel beleszaladnák egy késbe? Persze ez is bonyolult. Ki kell tapintani a helyet a bordák között, és elég nagy eröt kell kifejteni. Felfele kell szúrni. ès…..elvigyorodott. S azon kapta magát, hogy jobb kezével a bordái között matat. ùgy kapta el onnan a kezét, mintha lopáson kapták volna, arcáról is hamar letörölte a vigyort, de Regan fürkészö tekintete azt mutatta, nem kerülte el figyelmét, a mozdulat, s a mögötte rejlö szándék.

2. fejezet

2. fejezet
- felismered?
- Ismerős az illata. Barna a haja. Más nincs.
- Helené Chase. 23 éves. 8 hónapja tűnt el Californiából. Szülei Albert Chase és Vanessa Heat. Emberek. Anyja meghalt egy autóbalesetben. A huga öngyilkos lett. Apját börtönbe zárták, miután egyszer majdnem halálra verte öt. Mint világosan látszik örökbe fogadhatták, ám erre vonatkozólag semmilyen adatot nem találunk.
- Mi történhetett? Hogy veszhetett el? Minden gyermeket óvunk. Ha a szülök meg is halnak…hogy kerülhetett emberekhez?
- Ezért hívtalak. Jaques eltünt, felszívódott. Azt gondoltam, talán az ö lánya lehet.
- Jaques sose hagyná cserben a gyermekét.
- Talán nem tehetett mást. meghalt, az anyja pedig ember volt és
- Nincs és. Ez a lány, nem az unokahúgom. Nem Jaques gyermeke. - A férfi dühös volt. Szavai, egy kutyáéra emlékeztettek. Morogta a szavakat. Az ajtó hangosan csapódott be. De a lány nem maradt egyedül. A másik férfi, akiben a Regan nevezetű hangját vélte felismerni itt maradt. Hallotta ahogy fáradtan sóhajt fel. Rettegve nyitotta ki a szemét. A sötét szobába bevilágított a gömbölyödő hold fénye, így ki tudta venni az ágya közelében lévő férfi sziluettjét. Félt, rettegett, de megparancsolta magának, hogy maradjon nyugton, hogy a férfi ne figyeljen fel rá, hogy a férfi távozzon innen.
- Helené. Van tudomásod róla, hogy ki vagy? – kérdezte a férfi. A lány megmarkolta a lepedőt. Kényszerítette magát, hogy megmozdítsa a fejét, és nemet intsen. A teste görcsbe feszült. Várta az ütéseket, a kiabálást, az erőszakot, fájdalmat. Már nem tudja, ki is ö valójában. A vámpírok, ostoba szukának, korcsnak nevezték. Tudta, hogy olyannak gondolják, ami nem. Vérfarkasnak. Tudta,hogy ez a férfi előtte az, ahogy a nő is és talán mindenki ebben a házban. Nekik kellett volna ott feküdniük. Nekik kellett volna szenvedniük. A többi szörnynek, nem neki.
- Vérfarkas vagy, ahogyan mi is. Felismerhető az illatodból. A vámpírok ezért ejtettek fogságba, azt hitték ki tudnak húzni belőled valami információt. A vérfarkasok úgy, mint a vámpírok, boszorkányok, tündék és vélák halhatatlan lények. Mióta az emberek vannak, létezünk mi is. Régen még tudtak rólunk az emberek, aztán lassan feledésbe merültünk, hogy megvédjük magunkat, az egyre csak terjeszkedő emberek elöl. nem vagyunk mind gonoszak. egyik nép sem eredendően gonosz. Mindenhol vannak kivételek. Sokszor háborúban állunk. A vámpírok örök ellenségeink. A boszorkányok, és a vélák szövetségeseink, a tündék függetlenek. A többi nép eredendően születik a képességeikkel és az élettartamuk növekedésével nő az erejük Mi húszas éveink elejéig sebezhetőek vagyunk, aztán átalakulunk, és erősekké válunk. Korunk növekedésével csak bölcsebbek és tapasztaltabbak leszünk, új képességeket, vagy nagyobb erőt viszont nem nyerünk, mint a többi nép. Minden halhatatlan egy életre választ magának párt. Minden halhatatlannak csak egy szerelme van, és csak ez az egy lehet gyermekei anyja. Ezért vagyunk kevesen. Ezért vagyunk sebezhetők. Nehéz megtalálni a szerelmet. Sokan több száz évesek, talán még az ezret is betöltötték, de még mindig magányosak. – a férfi tényszerűen beszélt, keményen, mégis hangja furcsán megtört volt. Talán ö maga is a több száz éves magányos férfiakhoz tartozik, aki csak keresi a boldogságot.
- Egy nap rád talál majd a szerelmed, és akkor majd boldog lehetsz. Boldog leszel. Ne hidd, hogy vége az életednek. Fel fogsz épülni fizikailag, aztán elindulsz egy másfajta gyógyulás útján is. Már nem lesz semmi baj. Vigyázunk rád. Itt fogsz lakni, amíg át nem változol. Utána szabad vagy. Erre azért van szükség, mert az átváltozás alatt elveszíted önmagad felett a kontrolt, ösztönlénnyé változol. Veszélyes lennél az emberekre, ha nincs valaki a közeledben hogy megfékezzen. – mondta, majd szünetet tartott, szeme megcsillant az éj sötétjében. A lány biztos volt benne, hogy a férfi tökéletesen látja öt, arca minden rezdülését. Félelmét, vágyát, szomorúságát.
- Akarsz még valamit kérdezni? Szükséged volna még valamire? – kérdezte végül a férfi, s ö fejét oldalra mozdította. Egy szikére, egy pisztolyra, tőrre, méregre, üvegszilánkra, vagy csak egy vödör vízre, esetleg a képességre, hogy parancsoljon verdeső szívének. Igen, szüksége van valamire, enyhülést akar. Nyugalmat. Békességet. A meleg érzését. Anyja ölelését. A túlvilágon ott várja mindez. Hirtelen dühös lett a távolodó alakra, hogy mindettől fosztja meg.

A nő türelmesen mosolygott rá, miközben egy kanalat tartott a szája elé. Előtte hosszasan könyörgött, hogy egyen. Hogy fogja meg a kanalat, mártsa a levesbe, emelje a szájához, nyissa ki a száját, rakja bele a kanalat, nyeljen. Nem ment. Nem tudta, nem is akarta, ahogy tegnap és tegnap előtt sem. A nő így lefaragott a kívánságokból. Már csak nyitott szájat kért, és nyelést. Nem fog enni. Nem is kívánta. Végre egy reakció a testétől. Végre egy szövetséges.
- Helené. Regan, és a többi férfi, amikor az állapotodról kérdez majd, és én közlöm, hogy nem eszel, becaplat majd hozzád. egyenként, csoportosan, vagy éppen egyszerre. Nem tudom. Könyörögnek, rimánkodnak, egészen addig míg meg nem teszed. ùgyis, hogyha egy napuk megy el, úgyis ha két napuk, vagy egy egész hetük. A lusta banda, most egy hétig szabad. ès nekik mindegy, hogy az ebédlőben ülnek, vagy itt keltik magukban a hasznosság érzetét. – mondta a nő, majd elégedetten fogadta, hogy a lányon a kihalt szemek mögött most valami villant, ami nem a félelem, vagy a rettentő szomorúság. Egy pillanatig haragot, és bosszúságot látott. Majd egy szájt, mely a kanál felé nyúl. Csöndben evett. Kivette a nő kezéből a kanalat, majd belapátolta. Nem bírta volna elviselni, ha etetik. Ott, belekényszerítették az ételt. Nem hagyták éhen halni. A keze remegett. Remegett a rá törő emlékektől, a fájdalomtól. Habár csoda volt, hogy tudja használni, hogy ilyen szépen meggyógyították köröm nélküli, égetett, szöggel átvert tenyerét, a karját, a hosszú lógatástól megfeszült vállát. Most először elcsodálkozott teste jó állapotán. De nem örült. Kíváncsisága is hamar elmúlt. Inkább már nem is akarta tudni, mit csináltak vele, míg altatták. Eszik. Felkel, megteszi amit akarnak. Szerez egy kést.
- ìzlett? Susy a szakácsunk. Regan testvérének a felesége. Imád főzni. Nem engedi, hogy felvegyünk valakit a faluból. Beszeretett volna jönni hozzád. Beszélgetni, hogy felvidíthasson. Igazából elég sokan be akarnak jönni hozzád. Nem is tudtam, de mindenki nagyon poénosnak gondolja magát. Szeretnéd, hogy bejöjjenek? Hogy bejöjjön valaki? – nemet intett a fejével. Nem akart senkit, nem akarta Ceceliát sem, söt Regant sem éjjelente az ágy lábánál.
- Hát jól van. Viszont nincs mese. Már 4 napja magadnál vagy. Szépen gyógyulsz. Ideje volna sétálni egyet. – mondta, majd lerakta a tányért, és mellé sétált. Levette róla a takarót. Nem akart megmozdulni, nem akart felkelni. Aludni akart, egyedül akart lenni. De volt valami, amit jobban akart ezeknél. Meghalni. Jobban kell lennie, hogy szabad legyen. A szabadok kiváltsága, az öngyilkosság. Felült. Lábait letette az ágyról, a puha szőnyegre. Fehér lábai hegesek voltak. Mindene heges volt, de legalább egyenesen állt, nem látszott ki eleven hús, vagy éppen fehér csont. Nem is fájt. Igen, egészen addig, míg rá nem állt. Megszédült, úgy érezte megbotlik. De nem engedett. A lendülettel emelte fájós lábait és eltámolygott a falig, az ablakig. Zilált, a falnak támaszkodott. Azonnal kiverte a hideg veríték. Ülni akart. Kinézett az ablakon, hatalmas szép, rendezett zöld pázsit terült a szeme elé, fákkal szegélyezve, kis kavicsos ösvényekkel, rengeteg virágágyással. Egy kertész dolgozott odakint. Három gyermek rohangált. Fogócskáztak. Elmosolyodott. Hát létezik még boldogság, van még gondtalanság. Igen, van. Csak neki nem jutott. Megfogta kétoldalt a nehéz, vörös bársony függönyöket. Határozott mozdulattal, szinte kapaszkodólag fogta meg, és rántotta össze őket. Kizárta a boldogságot. Visszatámolygott az ágyhoz. Nem akarta látni, mitől fosztották meg. felriadt a sötétben. Sikolya csengett a fülében. Szája tátva volt, haja nedvesen tapadt arcához. Nem sikított hangosan. Nem is dobálta magát. Kezei a mellkasán, a takaró felett békésen nyugodtak, a lepedő nem csavarodott testéhez. Az ágyában feküdt. Furcsa ez. Furcsa ez a nagy békesség, csend a szobában. ès ez a nagy zaj a fejében. ledobta magáról a takarót és felállt. Megszédült. Visszaült az ágyra. Arcát kezébe temette. Körmei élesen martak fejbőrébe, majd ellazultak a görcsös szorításban. Zilált. Túl hangos volt. Kezét inkább szájára szorította. Kényszerítette magát, hogy az orrán lélegezzen, hogy megnyugodjon. Nem ment. èrezte a testén a nyomokat, a kezeket, a fájdalmat, az érzéseket. Nem bírta magán a finom hálóing anyagát sem. felállt. a szoba jobb oldali ajtója egy fürdőszobához vezet. az ággyal szemben lévő a világba. A fürdőszobába ment. ùtközben kibújt a finom selyemből. Dühösen dobta le a földre. Szinte belerohant a zuhanyrózsába, dühösen felmordult, mikor remegő kezeivel még a csapot sem tudta kellőképpen kicsavarni. Öklét a falnak verte, kétségbeesett zokogásba kezdett. Muszáj lemosnia. Két kézzel feszült a csapnak, míg izzadt, csúszós kezei fogást találtak a felületen, és a hideg víz áztatni nem kezdte forró testét. Akkor a vállai ellazultak, a düh kiszállt belőle, mentve az utolsó jó érzelmet is. A düh volt az egyetlen elfogadható érzés, az egyetlen. Fejét a csempének döntötte, lecsúszott a földre és lekuporodott a hidegvíz alatt. Vacogott. A víz nagyon hideg volt. Az egyetlen meleget a könnyei jelentették, de már úgy érezte azok is arcára fagynak. A semmibe meredt. a zokogás elmúlt. Megnyugodott. Vihar tépázta teste, egy pillanatra az óvó magba került, pillanat nyugalma szállta meg. Csak egy pillanat, aztán kikerül, és a vihar nagyobb, erősebb, pusztítóbb lesz. Végighalad rajta, hogy egy percre ismét a magba kerüljön. Tudta, hogy valaki bejön, de elhessegette a gondolatot. Nem mert foglalkozni vele. Még akkor sem, mikor meleg kezek fogták körbe. Ismét elviszik. Visszaviszik. de nem így lett. A víz forró lett. Az idegen ott állt vele. Habos szivaccsal végigdörzsölte mocskos testét. A lány meglepődve figyelte ezt a fajta gyengédséget. Férfi volt. Férfi a csupasz testével. A csupasz, kihasznált, mocskos testével. Megnyugodott. A férfinak már nem kell ez a test. Ránézett, szemében szánalom volt. Megnyugodott. hagyta, hogy finoman lemossák. Nem érezte veszélyben magát. Hosszú idő óta most először. Az erős kezek felemelték, a puha ágyba vitték. Elengedték. Betakarták. Az erős kezek távoztak az ajtón.

A napok lassan vánszorogtak előre, mégis egy csapás alatt nyár lett a tavaszból. Evett, fürdött, körbesétált a szobában, megállapodott az ablaknál, megigazította a függönyt, visszasétált az ágyhoz, hallgatta Cecilt. Cecil behozott neki könyveket, papírt és ceruzát, számítógépet, tévét, hozott be társasjátékot, hozott be társaságot. De képtelen volt bármit megfogni, bármit elviselni, bármivel foglalkozni. ùgy érezte az agya tönkrement, képtelen már gondolkodni, mindent kitöltenek, mindent felmorzsolnak az emlékek. A szobában volt, a melegben a biztonságban, mégis egy nyirkos pincehelyen, lekötözve, megalázva, bántalmazva. Még nem vágták el a köteleket. Még nem szabadult.
- Jól van. Nincs mese. Ma kimész. – rontott be a szobába a végtelen türelmű Cecil. Összerezzent komor arcától, és hátrább csúszott az ágyban. Összehúzta magát, várta az ütést. Remegett, egész testében. Cecil helyett más állt, szőke szépség, rothadó lelkű szörny. Kezében a ……… felsikított, ahogyan akkor is. Tágra meredt szemekkel nézett vissza a múltba. A nyakához kapott, érezte rajta a férfi újjainak szorítását. Neeeem! –akarta kiáltani hangosan. Fejéhez kapott, zokogva hajolt térdei közé. Neeem! Tűnj innen! Ki a fejemből.
- Ne gondolj rá, Helené! ne gondolj rá! Nincs semmi baj! Itt vagy, biztonságban! – átölelték. karok fonták körül. kapálózni kezdett. Nem engedi! Nem engedi! Dobálta magát, és ordított. Nem hallotta meg senki. Egyedül volt, egy sötét helyen, démonjaival a fejében, szörnyekkel a múltjában. Letépte a ruháját. Mocskos helyeken érintette. Beszennyezte. Fölé hajolt. Lehelete vértől bűzös. ráfekszik. Teste kemény, hideg. Öklendezik. Engedte. Megtörtént. Engedte. Mocskos. Mocskos. Körmeivel végigszántott magán. Letépi a bőrét. Igen. Megtisztul. Letépi a bőrét. Nem kell neki ez. De nem engedték. Tűt szúrtak belé, kezét leszorították. Leszorították. Sikolya csengett a fülében, nem hallott mást. Háta íve megfeszült, majd finoman hanyatlott vissza. teste elernyedt, szája becsukódott. Pihegett, s csendesen sírdogált. A kezek elengedték. az oldalára fordult, összekuporodott, átölelte magát. El akart tűnni. El fog tűnni. Pici lesz, nem veszik észre. beleolvad, elolvad, köddé válik. Nem lesz ö, nem lesz a fájdalom, a semmi lesz. Elmosolyodott.

1. fejezet

1. fejezet
Már nem tudott sikítani, a hangja már elment. Már túl sokat üvöltött. A szája így hiába nyílt üvöltésre, tátott száját nem hagyta el semmi. Szeméből azonban folytak a könnyek, ahogy testén az ezer sebből a vér. Nem értette mi történik vele, kik ezek a lények, és mit csinálnak vele. Kínozzák, információt követelnek, neveket említenek, vérfarkasokat, háborút, búvóhelyeket, vezért. De nem ért semmit, nem tud semmit, és hiába zokog sírva, hiába könyörög kegyelemért. A szörnyek szívét már rég kitépték, helyére szemfogat adtak nekik, és szomjat mások vérére, szenvedéseire. èlvezik, hogy kínozhatják, élvezik, hogy nem tud mit mondani, és csak most, a végén jöttek dühbe, csak végtelen idő és szenvedés után esett le nekik, tényleg semmit nem tud. A dühük elképesztő volt, és akkor fellángolt a remény, talán most megölik. De nem ölték meg. A sebek, a fájdalom amit ejtettek, kínzásának változatos módjai egyben megegyeztek, ha a halál szélére került is, visszahozták, ellátták, nem hagyták meghalni, elvérezni. Most pedig új tervet eszeltek. Nem értette. ùgy érezte nem is értheti, nincs értelme. Ennek a sok szenvedésnek nem is lehet értelme. Gonoszság, mélyről fakadó, pokoli dolog, a világ egyik mozgatója, a mesék szereplői, hoolywoodi producerek megichletöi. ùgy érezte az értelmet csak egyetlen szó jelentheti, vámpírok. Vérért ordító, szörnyű lények. A szenvedése, lelkük szomjúságának csillapítása. Nem több. èrtelmetlen. A kalapács csattant, és furcsa szakadás hallatszott. A vastag szeg átvágta a bőrt, izmot, csontot, szövetet, kicsit a fát. A második csattanással még mélyebbre fúródott. Fejét az ég felé emelte, teste megfeszült, hangja úgy érezte örökre elveszett, elvette a fájdalom. Az ajka néma sikolyra nyílt. az ég tiszta volt és kék, a nap melege bevilágította arcát. Nem volt tüzö, vagy éles fény. A tavaszi nap, kellemes meleget ontott. Örült. A pinceszobában, a hosszú hónapok alatt nem látta a napot. Kívánta a halált, de sajnálta, hogy úgy hal meg, hogy nem láthatja, még egyszer utoljára a kék eget, a fényes szép eget. A vámpír szolgája létrán állva fogást váltott, a legújabb szöget most a vállgödréhez érintette. èrezte a rozsdás fém hidegét. A vámpír lendítette a kezét. csattanás, éles fájdalom, néma sikoly, és a tudatlanság boldogsága. Felriadt a kábultságból. A néma erdőt farkas vonyítás rázta meg. A mozdulatra testébe fájdalom nyilallt, nem tudott mozdulni. tenyere, csuklója, alkarja, vállgödre, lábfeje hatalmas szöggel volt a kereszthez feszítve, mely mostmár felállítva állt. Jó magasan, úgy, hogy a fák most nem takarták előle a kilátást és szeme a távolban eső hegyekre vándorolt. A telihold ezüstös fényében jól látszottak a körvonalak. A farkasok üvöltése, mintha pont onnan repülne a széllel felé, a hegyről. Meztelen testét élesen tépázta a hegyi levegő hűvös szele. Megszokta. Megszokta a fájdalmat, megszokta, hogy a meleg távoli emlék, megszokta, hogy ö egy húsdarab, megszokta, hogy a halál gondolata, élete leghőbb vágya. Lenézett a testére, a lesoványodott, fehér, koszos darabra. Tör és korbács szította hegek, égési sérülések. törött láb végtelenségig eldeformálódott képe, mell mely szennyes kezek nyomát viseli, harapásokat, és egy kincs melyet örökre elvettek, melyet féltve őrizgetett másnak. Mindent elvettek. Fejét a fának döntötte. Nem értette ennyi fájdalmat, ennyi bűnt, hogy képes elviselni egy emberi test. Mégha gyógyszereket is kap, mégha gondoskodnak is róla, hogy legyen elegendő vér, amit kiszipolyozhatnak belőle, nem érti, hogy képes még élni, nem érti, hogy az agya, miért nem utasítja a szívét, állj már meg végre. Ne verj ilyen szaporán. Ne küzdj, ne remélj, ne bánd, a szakadatlan fájdalmat, ne érezd a szenvedést, a hiányt, a kétségbeesést. Törődj bele, állj meg! De a szíve nem állt meg. Vert, és emlékeztette minden fájdalomra, az éhségre, szomjúságra, félelemre. Pontosan visszaidézett minden emléket. Nem kímélte. Könnyek csorogtak le az arcán. Mindenre emlékezett, s mintha agya eltökélte volna, még utoljára felelevenít minden fájdalmat. Hallotta, hogy a vonyítás egyre közelebbről jön, hallotta hogy közelednek. Hallotta mozgásukat, lihegésüket, lábaik dobbanását. Miközben az eget nézte, nem vette a fáradtságot, hogy lepillantson, vagy éppen a távolba, mindegy volt már milyen szörny közeledik felé. A könny szakadatlanul folyt a szeméből. Vértől bűzös lehelet, durva érintések, vad lihegés, melyet egyre gyorsuló mozgás követ. Az anyja kedves arca, mely most nyugodt, békés, a szeme viszont élettelenül mered a távolba. Apja dühöngő képe, kigúvadt szeme, fröcsögő szája, ütésre nyíló keze, húga véres teste a kádban, ahogy fehér nőies keze kilóg a kád széléről, a zongorista hosszú ujjai, melyek hegyéről vér csöpög . Hangokat hallott, férfiak erőteljes hangát, kiáltozásait. Nem érezte a valóságot. A fájdalom magába szippantotta. Tág szemei a múltba meredtek, és mindegy volt, hogy egy idegen féltő szorításában, meleg teste mellett, a csillagos égre néz. Felriadt. felült, és automatikusan hátrált, kúszott, rúgott, kalapált az idegen kezek ellen. Felesleges! Teljesen felesleges! -Ordította agya egy zuga, mely már lemondott az enyhülésről, a halálról. Másik fele viszont még mindig dacolt, még azok után is, hogy már mindenét elvették, tiltakozott, mert tudta, hogy már csak ez maradt neki. Az ellenállás. Ez az egyetlen dolog, ami még megmaradt belőle. Egy pici dacc. Hátulról kapták el, erős kezek szorították mellkasához kezeit. nem tudott moccanni sem. A félelem lebénította. Tágra meredt szemmel nézett maga elé, egy hatalmas férfi felé, aki ellen eddig tiltakozott. A férfi arcán karmolás látszott, mely most a szeme láttára gyógyult be. Ö is szörny. Ö is éppolyan szörnyeteg.
- Nem akarunk bántani. Itt biztonságban vagy. Vigyázunk rád. Ellátjuk sebeid. Nyugodj meg kérlek. – mondta a nő, hangja kellemes, és meggyőző volt. nem figyelt rá. Szeme örült módon pásztázta végig a világos sárga falakat, a szépen rendezett szobát. Perzsa szőnyeg, íróasztal, könyves szekrény, magas kétszárnyú ajtó. Az ablakok a háta mögött lehetnek. Ki tudna ugrani? Tudna szerezni egy kést? Hol meneküljön? Hová fusson?
- Nincsen semmi baj. Most elengedlek. Itt nem vagy fogoly. Csak azt akadályozzuk meg, hogy kárt tégy magadban és másban. A Sziklás hegységben vagyunk. A legközelebbi település egy kis falucska, Lokar, 30 km-re van. Èn Regan vagyok. Ez az én házam. Az erdőben találtunk. Vámpírok tették ezt veled. Az ellenségeink. Segíteni akarunk. Bosszút állunk rajtuk a kegyetlenségért. –mondta, majd elengedett. Nem mozdultam. nem akartam, hogy ismét hozzám érjen, így nyugton maradtam. Regan egy nő mellé lépett,aki az ágy lábánál állt, s aki eltörpült a férfi hatalmas alakja mellett. Kb 190 cm magas, széles vállú, halálos férfi. Teste harcban edzett. Világosbarna kusza haj, markáns áll, egyenes orr, és nagy, metsző barna szemek tették vonzóvá valaha,és egy hatalmas vágás csúfította el. A csúnya vágás az arca bal oldalán, homlokától egészen a nyaka közepéig, csorbává téve száját, és szemét. Halálos volt és veszélyes. èpp ellenkezőleg a nő. Kb 170 cm, karcsú, mégis telt, szőke göndör fürtökkel, kék szemmel, pirospozsgás arccal, mely végtelen kedvességet tükrözött.
- cecelia vagyok. Gyógyító. Elláttam a sebeidet. Másfél hónapja vagy itt. altattunk, hogy gyorsabban gyógyulj, és hogy megkíméljünk a további fájdalmaktól. Ma május 26.-a van. – mondta a nő, de nem válaszoltam. elnéztem valahol kettőjük között, de az nem kerülte el a figyelmem, hogy gyors pillantást váltanak a hosszú csend beálltával.
- Melyik falkához tartozol? Hol van a családod? Őket is fogságba ejtették? Felhívtunk minden falkát,de nem tűnt el senki, pedig mi minden egyes nőre és gyerekre nagyon odafigyelünk. De persze ezt biztos tudod.
- Hogy hívnak? – kérdezi most a nő, mikor a férfinek nem válaszolok. Nem értem mit kérdezett. Falka. Ezt mondták ők is. Kérdeztek a falkáról. Sokat kérdeztek. Összerándulok. Szemem szorosan behunyom, és kezem magam köré fonom. Eszembe jut, mit kaptam, amiért nem válaszolok, amiért nem tudok válaszolni. Ök is bántani fognak, ha nem tudok válaszolni. de mit válaszoljak? Mit hazudjak? Kinyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon. egész testemben remegek. nem kapok levegőt. A kétségbeesett próbálkozásomban, hogy beszéljek, még levegőt sem tudok venni. A nő hozzám siet, ellenkezni próbálok, nem akarom, hogy megérintsen, de minden tagom fáj, és nem kapok levegőt. Belém szúr valamit. Nem kapok levegőt. a testem ellazul. Még mindig gyorsan szedem a levegőt, de a testem már ahhoz is túl gyenge hogy reszkessen, a fejem a vállamra hanyatlik. Dőlök lefelé. èrzem, ahogy még egy erős kéz elkap, és gyengén lefektet. Beugrik, hogy ágyban vagyok. Már elfelejtettem milyen.

Prológus

Sokszor vágytam a halált, sokszor magam idéztem elö. Most viszont, hogy a halál küszöbén állok, Sírva üvöltök az életért. Pedig felesleges erőfeszítés. Nincs miért küzdenem, talán csak egy szebb halálért, egy kevésbé fájdalmasért. Hiába. szédülök. Túl sok vért elvettek. A hideg kő alattam vörös lében úszik. Fejem felett a fény, a pislákoló villanypózna egyre halványabbá válik. Utoljára még bekúszik arcom elé két fehér, beesett arc, két vértől csöpögő száj. Vége. Ennyi. Kinyitom a szemem, de nincs különbség az elém táruló képen. Végtelen sötétség, a tömör, az átláthatatlan, melyben az ember úgy érzi felolvad, és elveszik. Kinyújtott kezeimmel kúszni kezdek a sáros, mocskos földön, ajkam sikolyért remeg, lábam menekülésért, miközben kezeim alatt apró egerek csontvázai ropognak szét. Falt tapintok, felhúzom magam. A nyirkos, hideg téglák szabályos rendjén tapogatom végig a téglalap alapú szobát. Imádkozom, hogy se élőbe, se holtba ne botoljak belé. Mi történik? ùgy érzem rémálomba csöppentem, pedig agyam nagyon is tisztában van vele, ez a keserű igazság. Túl sokszor könyörögtem már rémálomért, és túl sokszor döbbentem rá, hogy nincs menekvés. Se éjjel, se nappal. Hogy nincs is különbség álom és ébrenlét között. Mert mindig őket látom, mindig a rossz dolgokat. Mert nem számít, hogy most valódi börtönbe kerültem, mert amúgy is hosszú ideje már, önmagam, emlékeim fogságában élek. Lerogyom a földre. Mocskos kezem a nyakamon tátongó sebre teszem. Talán a legjobb eshetőség az lenne, ha elvinne a vérmérgezés. Igen. Jó volna. De úgysem úszom meg. A szörnyek visszajönnek, kedvükre játszanak velem. meghalni szeretnék, de nem tudok. A halál nem az én kiváltságom. Fogoly vagyok.