2. fejezet
- felismered?
- Ismerős az illata. Barna a haja. Más nincs.
- Helené Chase. 23 éves. 8 hónapja tűnt el Californiából. Szülei Albert Chase és Vanessa Heat. Emberek. Anyja meghalt egy autóbalesetben. A huga öngyilkos lett. Apját börtönbe zárták, miután egyszer majdnem halálra verte öt. Mint világosan látszik örökbe fogadhatták, ám erre vonatkozólag semmilyen adatot nem találunk.
- Mi történhetett? Hogy veszhetett el? Minden gyermeket óvunk. Ha a szülök meg is halnak…hogy kerülhetett emberekhez?
- Ezért hívtalak. Jaques eltünt, felszívódott. Azt gondoltam, talán az ö lánya lehet.
- Jaques sose hagyná cserben a gyermekét.
- Talán nem tehetett mást. meghalt, az anyja pedig ember volt és
- Nincs és. Ez a lány, nem az unokahúgom. Nem Jaques gyermeke. - A férfi dühös volt. Szavai, egy kutyáéra emlékeztettek. Morogta a szavakat. Az ajtó hangosan csapódott be. De a lány nem maradt egyedül. A másik férfi, akiben a Regan nevezetű hangját vélte felismerni itt maradt. Hallotta ahogy fáradtan sóhajt fel. Rettegve nyitotta ki a szemét. A sötét szobába bevilágított a gömbölyödő hold fénye, így ki tudta venni az ágya közelében lévő férfi sziluettjét. Félt, rettegett, de megparancsolta magának, hogy maradjon nyugton, hogy a férfi ne figyeljen fel rá, hogy a férfi távozzon innen.
- Helené. Van tudomásod róla, hogy ki vagy? – kérdezte a férfi. A lány megmarkolta a lepedőt. Kényszerítette magát, hogy megmozdítsa a fejét, és nemet intsen. A teste görcsbe feszült. Várta az ütéseket, a kiabálást, az erőszakot, fájdalmat. Már nem tudja, ki is ö valójában. A vámpírok, ostoba szukának, korcsnak nevezték. Tudta, hogy olyannak gondolják, ami nem. Vérfarkasnak. Tudta,hogy ez a férfi előtte az, ahogy a nő is és talán mindenki ebben a házban. Nekik kellett volna ott feküdniük. Nekik kellett volna szenvedniük. A többi szörnynek, nem neki.
- Vérfarkas vagy, ahogyan mi is. Felismerhető az illatodból. A vámpírok ezért ejtettek fogságba, azt hitték ki tudnak húzni belőled valami információt. A vérfarkasok úgy, mint a vámpírok, boszorkányok, tündék és vélák halhatatlan lények. Mióta az emberek vannak, létezünk mi is. Régen még tudtak rólunk az emberek, aztán lassan feledésbe merültünk, hogy megvédjük magunkat, az egyre csak terjeszkedő emberek elöl. nem vagyunk mind gonoszak. egyik nép sem eredendően gonosz. Mindenhol vannak kivételek. Sokszor háborúban állunk. A vámpírok örök ellenségeink. A boszorkányok, és a vélák szövetségeseink, a tündék függetlenek. A többi nép eredendően születik a képességeikkel és az élettartamuk növekedésével nő az erejük Mi húszas éveink elejéig sebezhetőek vagyunk, aztán átalakulunk, és erősekké válunk. Korunk növekedésével csak bölcsebbek és tapasztaltabbak leszünk, új képességeket, vagy nagyobb erőt viszont nem nyerünk, mint a többi nép. Minden halhatatlan egy életre választ magának párt. Minden halhatatlannak csak egy szerelme van, és csak ez az egy lehet gyermekei anyja. Ezért vagyunk kevesen. Ezért vagyunk sebezhetők. Nehéz megtalálni a szerelmet. Sokan több száz évesek, talán még az ezret is betöltötték, de még mindig magányosak. – a férfi tényszerűen beszélt, keményen, mégis hangja furcsán megtört volt. Talán ö maga is a több száz éves magányos férfiakhoz tartozik, aki csak keresi a boldogságot.
- Egy nap rád talál majd a szerelmed, és akkor majd boldog lehetsz. Boldog leszel. Ne hidd, hogy vége az életednek. Fel fogsz épülni fizikailag, aztán elindulsz egy másfajta gyógyulás útján is. Már nem lesz semmi baj. Vigyázunk rád. Itt fogsz lakni, amíg át nem változol. Utána szabad vagy. Erre azért van szükség, mert az átváltozás alatt elveszíted önmagad felett a kontrolt, ösztönlénnyé változol. Veszélyes lennél az emberekre, ha nincs valaki a közeledben hogy megfékezzen. – mondta, majd szünetet tartott, szeme megcsillant az éj sötétjében. A lány biztos volt benne, hogy a férfi tökéletesen látja öt, arca minden rezdülését. Félelmét, vágyát, szomorúságát.
- Akarsz még valamit kérdezni? Szükséged volna még valamire? – kérdezte végül a férfi, s ö fejét oldalra mozdította. Egy szikére, egy pisztolyra, tőrre, méregre, üvegszilánkra, vagy csak egy vödör vízre, esetleg a képességre, hogy parancsoljon verdeső szívének. Igen, szüksége van valamire, enyhülést akar. Nyugalmat. Békességet. A meleg érzését. Anyja ölelését. A túlvilágon ott várja mindez. Hirtelen dühös lett a távolodó alakra, hogy mindettől fosztja meg.
A nő türelmesen mosolygott rá, miközben egy kanalat tartott a szája elé. Előtte hosszasan könyörgött, hogy egyen. Hogy fogja meg a kanalat, mártsa a levesbe, emelje a szájához, nyissa ki a száját, rakja bele a kanalat, nyeljen. Nem ment. Nem tudta, nem is akarta, ahogy tegnap és tegnap előtt sem. A nő így lefaragott a kívánságokból. Már csak nyitott szájat kért, és nyelést. Nem fog enni. Nem is kívánta. Végre egy reakció a testétől. Végre egy szövetséges.
- Helené. Regan, és a többi férfi, amikor az állapotodról kérdez majd, és én közlöm, hogy nem eszel, becaplat majd hozzád. egyenként, csoportosan, vagy éppen egyszerre. Nem tudom. Könyörögnek, rimánkodnak, egészen addig míg meg nem teszed. ùgyis, hogyha egy napuk megy el, úgyis ha két napuk, vagy egy egész hetük. A lusta banda, most egy hétig szabad. ès nekik mindegy, hogy az ebédlőben ülnek, vagy itt keltik magukban a hasznosság érzetét. – mondta a nő, majd elégedetten fogadta, hogy a lányon a kihalt szemek mögött most valami villant, ami nem a félelem, vagy a rettentő szomorúság. Egy pillanatig haragot, és bosszúságot látott. Majd egy szájt, mely a kanál felé nyúl. Csöndben evett. Kivette a nő kezéből a kanalat, majd belapátolta. Nem bírta volna elviselni, ha etetik. Ott, belekényszerítették az ételt. Nem hagyták éhen halni. A keze remegett. Remegett a rá törő emlékektől, a fájdalomtól. Habár csoda volt, hogy tudja használni, hogy ilyen szépen meggyógyították köröm nélküli, égetett, szöggel átvert tenyerét, a karját, a hosszú lógatástól megfeszült vállát. Most először elcsodálkozott teste jó állapotán. De nem örült. Kíváncsisága is hamar elmúlt. Inkább már nem is akarta tudni, mit csináltak vele, míg altatták. Eszik. Felkel, megteszi amit akarnak. Szerez egy kést.
- ìzlett? Susy a szakácsunk. Regan testvérének a felesége. Imád főzni. Nem engedi, hogy felvegyünk valakit a faluból. Beszeretett volna jönni hozzád. Beszélgetni, hogy felvidíthasson. Igazából elég sokan be akarnak jönni hozzád. Nem is tudtam, de mindenki nagyon poénosnak gondolja magát. Szeretnéd, hogy bejöjjenek? Hogy bejöjjön valaki? – nemet intett a fejével. Nem akart senkit, nem akarta Ceceliát sem, söt Regant sem éjjelente az ágy lábánál.
- Hát jól van. Viszont nincs mese. Már 4 napja magadnál vagy. Szépen gyógyulsz. Ideje volna sétálni egyet. – mondta, majd lerakta a tányért, és mellé sétált. Levette róla a takarót. Nem akart megmozdulni, nem akart felkelni. Aludni akart, egyedül akart lenni. De volt valami, amit jobban akart ezeknél. Meghalni. Jobban kell lennie, hogy szabad legyen. A szabadok kiváltsága, az öngyilkosság. Felült. Lábait letette az ágyról, a puha szőnyegre. Fehér lábai hegesek voltak. Mindene heges volt, de legalább egyenesen állt, nem látszott ki eleven hús, vagy éppen fehér csont. Nem is fájt. Igen, egészen addig, míg rá nem állt. Megszédült, úgy érezte megbotlik. De nem engedett. A lendülettel emelte fájós lábait és eltámolygott a falig, az ablakig. Zilált, a falnak támaszkodott. Azonnal kiverte a hideg veríték. Ülni akart. Kinézett az ablakon, hatalmas szép, rendezett zöld pázsit terült a szeme elé, fákkal szegélyezve, kis kavicsos ösvényekkel, rengeteg virágágyással. Egy kertész dolgozott odakint. Három gyermek rohangált. Fogócskáztak. Elmosolyodott. Hát létezik még boldogság, van még gondtalanság. Igen, van. Csak neki nem jutott. Megfogta kétoldalt a nehéz, vörös bársony függönyöket. Határozott mozdulattal, szinte kapaszkodólag fogta meg, és rántotta össze őket. Kizárta a boldogságot. Visszatámolygott az ágyhoz. Nem akarta látni, mitől fosztották meg. felriadt a sötétben. Sikolya csengett a fülében. Szája tátva volt, haja nedvesen tapadt arcához. Nem sikított hangosan. Nem is dobálta magát. Kezei a mellkasán, a takaró felett békésen nyugodtak, a lepedő nem csavarodott testéhez. Az ágyában feküdt. Furcsa ez. Furcsa ez a nagy békesség, csend a szobában. ès ez a nagy zaj a fejében. ledobta magáról a takarót és felállt. Megszédült. Visszaült az ágyra. Arcát kezébe temette. Körmei élesen martak fejbőrébe, majd ellazultak a görcsös szorításban. Zilált. Túl hangos volt. Kezét inkább szájára szorította. Kényszerítette magát, hogy az orrán lélegezzen, hogy megnyugodjon. Nem ment. èrezte a testén a nyomokat, a kezeket, a fájdalmat, az érzéseket. Nem bírta magán a finom hálóing anyagát sem. felállt. a szoba jobb oldali ajtója egy fürdőszobához vezet. az ággyal szemben lévő a világba. A fürdőszobába ment. ùtközben kibújt a finom selyemből. Dühösen dobta le a földre. Szinte belerohant a zuhanyrózsába, dühösen felmordult, mikor remegő kezeivel még a csapot sem tudta kellőképpen kicsavarni. Öklét a falnak verte, kétségbeesett zokogásba kezdett. Muszáj lemosnia. Két kézzel feszült a csapnak, míg izzadt, csúszós kezei fogást találtak a felületen, és a hideg víz áztatni nem kezdte forró testét. Akkor a vállai ellazultak, a düh kiszállt belőle, mentve az utolsó jó érzelmet is. A düh volt az egyetlen elfogadható érzés, az egyetlen. Fejét a csempének döntötte, lecsúszott a földre és lekuporodott a hidegvíz alatt. Vacogott. A víz nagyon hideg volt. Az egyetlen meleget a könnyei jelentették, de már úgy érezte azok is arcára fagynak. A semmibe meredt. a zokogás elmúlt. Megnyugodott. Vihar tépázta teste, egy pillanatra az óvó magba került, pillanat nyugalma szállta meg. Csak egy pillanat, aztán kikerül, és a vihar nagyobb, erősebb, pusztítóbb lesz. Végighalad rajta, hogy egy percre ismét a magba kerüljön. Tudta, hogy valaki bejön, de elhessegette a gondolatot. Nem mert foglalkozni vele. Még akkor sem, mikor meleg kezek fogták körbe. Ismét elviszik. Visszaviszik. de nem így lett. A víz forró lett. Az idegen ott állt vele. Habos szivaccsal végigdörzsölte mocskos testét. A lány meglepődve figyelte ezt a fajta gyengédséget. Férfi volt. Férfi a csupasz testével. A csupasz, kihasznált, mocskos testével. Megnyugodott. A férfinak már nem kell ez a test. Ránézett, szemében szánalom volt. Megnyugodott. hagyta, hogy finoman lemossák. Nem érezte veszélyben magát. Hosszú idő óta most először. Az erős kezek felemelték, a puha ágyba vitték. Elengedték. Betakarták. Az erős kezek távoztak az ajtón.
A napok lassan vánszorogtak előre, mégis egy csapás alatt nyár lett a tavaszból. Evett, fürdött, körbesétált a szobában, megállapodott az ablaknál, megigazította a függönyt, visszasétált az ágyhoz, hallgatta Cecilt. Cecil behozott neki könyveket, papírt és ceruzát, számítógépet, tévét, hozott be társasjátékot, hozott be társaságot. De képtelen volt bármit megfogni, bármit elviselni, bármivel foglalkozni. ùgy érezte az agya tönkrement, képtelen már gondolkodni, mindent kitöltenek, mindent felmorzsolnak az emlékek. A szobában volt, a melegben a biztonságban, mégis egy nyirkos pincehelyen, lekötözve, megalázva, bántalmazva. Még nem vágták el a köteleket. Még nem szabadult.
- Jól van. Nincs mese. Ma kimész. – rontott be a szobába a végtelen türelmű Cecil. Összerezzent komor arcától, és hátrább csúszott az ágyban. Összehúzta magát, várta az ütést. Remegett, egész testében. Cecil helyett más állt, szőke szépség, rothadó lelkű szörny. Kezében a ……… felsikított, ahogyan akkor is. Tágra meredt szemekkel nézett vissza a múltba. A nyakához kapott, érezte rajta a férfi újjainak szorítását. Neeeem! –akarta kiáltani hangosan. Fejéhez kapott, zokogva hajolt térdei közé. Neeem! Tűnj innen! Ki a fejemből.
- Ne gondolj rá, Helené! ne gondolj rá! Nincs semmi baj! Itt vagy, biztonságban! – átölelték. karok fonták körül. kapálózni kezdett. Nem engedi! Nem engedi! Dobálta magát, és ordított. Nem hallotta meg senki. Egyedül volt, egy sötét helyen, démonjaival a fejében, szörnyekkel a múltjában. Letépte a ruháját. Mocskos helyeken érintette. Beszennyezte. Fölé hajolt. Lehelete vértől bűzös. ráfekszik. Teste kemény, hideg. Öklendezik. Engedte. Megtörtént. Engedte. Mocskos. Mocskos. Körmeivel végigszántott magán. Letépi a bőrét. Igen. Megtisztul. Letépi a bőrét. Nem kell neki ez. De nem engedték. Tűt szúrtak belé, kezét leszorították. Leszorították. Sikolya csengett a fülében, nem hallott mást. Háta íve megfeszült, majd finoman hanyatlott vissza. teste elernyedt, szája becsukódott. Pihegett, s csendesen sírdogált. A kezek elengedték. az oldalára fordult, összekuporodott, átölelte magát. El akart tűnni. El fog tűnni. Pici lesz, nem veszik észre. beleolvad, elolvad, köddé válik. Nem lesz ö, nem lesz a fájdalom, a semmi lesz. Elmosolyodott.
