- 5. fejezet
-
- Csendben pucolta a krumplit a konyhában. Besegített, átvette Odola helyét. Ragaszkodott hozzá. Megcsinálta amit kellett, hallgatta Suzy és Teresa fecsegését, aztán rohant Odolához. Az utóbbi egy hónapban sokat voltak együtt. Odola angol tudása és kedélye is jobb lett. Ès az utóbbi napokban, mintha ezt Regan is kezdte volna elismerni. Öngyilkossági kísérlete után bosszantó módon mindig ráállított valakit. Figyelték minden mozdulatát. Nem csinálhatott semmit. Nem juthatott volna semmihez. Persze volt elég kreatív. Véghez tudta volna vinni. Mégsem tette. Regan szavaiban volt valami. ès ö ha a nagy közösségre nem is gondolt, Odolára mindenképpen. Nem akarta itt hagyni a lányt, addig legalábbis biztos nem, míg talpra nem áll, míg biztonságos életét ki nem alakítja gyermekével. Eldöntötte, eddig marad.
- Mit csináljak még? – kérdezte, mikor a vödörből kiürült a krumpli.
- Semmit. Menj csak. – mondta Suzy, mire felállt, a hűtőhöz lépett és kivette belőle a jó nagy adag házi pudingot, amit még reggeli után csinált. – Nem is kell bejönnöd ma már. Majd vacsoránál találkozunk. Szia. – mondta a nő, mire bólintott felé, és a pudinggal együtt az emelet felé vette az irányt. A nagy házban most sokkal kevesebben voltak. A férfiakat elszólította az ostoba háborújuk, a nőknek pedig elég dolguk akadt. Legtöbbjük lent a faluban segített, vagy a földökön dolgozott.
- Helené! – szólt utána egy férfi, mire megfordult. Az előcsarnokból lépett éppen ki, de teljesen ismeretlen volt a lány számára.
- Regan azt mondta, te tudsz majd segíteni. Van itt egy levél, románul. Sok nyelvet ismerek, és jártam is a Kárpátoknál, de nem románok között. Le tudnád fordítani? – kérdezte a férfi, miközben közelebb jött hozzá. Magas volt, és nagydarab, szörnyen erős és izmos, ahogy minden vérfarkas, de ö halálosabbnak tűnt mindegyiküknél. Mindenkinél, akivel eddig találkozott. Mozgása könnyed volt, kecses, szörnyen ruganyos. Bőr gatyát viselt, és fekete izom pólót. Övén fegyver lógott, török, dobócsillagok. Ely még egy vérfarkason sem látott fegyvert, ahogy tudta, ők nem is használnak mást, karmaikon és fogaikon kívül. De a legszembetűnőbb az arca volt. fekete vállig érő hullámos haj, barna mélyen ülő szemek, bozontos szemöldök, borostás arc, dús ajak, egyenes orr, markáns arccsont. Nem volt szép, de szörnyen férfias volt, és vonzó. Elynek jócskán felfele kellett néznie, mikor a férfi mellé ért. 160 cm-es gyenge teste, a 2 méteres behemót férfi mellett elveszett. ùy érezte a férfi képes lenne öt kettéharapni, és ahogy jobban belegondolt, szinte már biztos volt benne. Kinyújtotta kezét és elvette a férfitól a lapot. Apró, szép, kerek gyöngybetűkkel volt írva, ám látszott, hogy a levelet sebtében írták.
- drága nővérem,
- aggódva, remegő kezekkel írom levelem. Arcom sürün törlöm. Aggódom, előző levelemre sem kaptam választ. Eljutott hozzád, vagy csak megfeledkeztél írni, időd nem engedte?
A szövetségesek cserben hagytak. A háború elérte már a Kárpátokat is, az erdő már nem biztonságos, falvainkat felégették, Kristofot megölték, a dinasztia felbomlott, várainkban idegenek laknak. Talán legközelebb már nem tudok írni. A bajra az emberek is felfigyelnek, tudják, valami folyik itt. A lelepleződés is fenyeget. Most a menedéket az emberek világa jelenti, most is egy szállodában ülök. Nappal egy - olvasta, de szeme tágra nyílt, össze kellett szednie magát, hogy hangosan is kimondja, közben a szeme, már jóval előrébb járt. Kezdett kirajzolódni előtte a levél története. – Nappal egy szekrényben alszom. Elmenekültem. A többiek is, akiket szeretsz, elmentek, de nem tudom hová. Elszakadtunk, talán már halottak ök is. Az ellenség nappal vadászik ránk, mikor védtelenek vagyunk. Vigaszt nyújtson, hogy nem ejtenek foglyokat. Miattam pedig ne aggódj! Engem vigasztal, hogy te boldog vagy, hogy téged szeretnek, a tündéd megvéd mindentől. Hogy van Tücsök, és a kicsi Prücsök? Nem felejtették még el a mókás nagynénit? Ne engedd, hogy elfelejtsenek. ìrd meg, veletek mi van! A levelet a postafiókomra küld. Szeretlek. Menj a Paradicsomba!
Vigyázz magadra, és a kicsikre. Szeretlek titeket– olvasta az utolsó sort, és homlokráncolva adta vissza a levelet az idegennek.
- semmi név, semmi konkrét dolog. Ügyesen megfogalmazott. – mondta Ely, miközben figyelte, ahogy a férfi elgondolkozva rágyújt egy cigarettára. Jelentőségteljes pillantást vetett rá.
- Oh, milyen udvariatlan vagyok, kér? – kérdezte, miközben a lány felé nyújtotta az ezüst cigaretta tartót. a lány kivett belőle két darabot. Az egyiket a füle mögé tűzte, a másikat a szájába rakta, és hagyta, hogy a férfi meggyújtsa a végét.
- Köszönöm. – lehelte, miután nagyot szívott a koporsószögből. Visszaadta a levelet, majd hátat fordított a férfinak és elindult a lépcsőn felfele. Keze remegett, ahogy a cigit szájához emelte. A levelet egy vámpír írta ebben biztos volt. Nappal egy szekrényben aludt. Ès az ellenség, a farkasok. Igen, a férfiak ebbe a csatába indultak, csatába a vámpírok ellen. Megtorpant a lépcsőn, mélyen szívta a cigarettát, hosszan bent tartotta, majd lassan fújta ki. Enyhülést várt tőle, de nem kapott. Megfordult. A férfi még mindig a lépcső alján állt, és öt figyelte, pillantásuk találkozott, és a férfi állta a lány metsző tekintetét.
- Meglep a viselkedése. Az előbb, mintha részvétet éreztem volna magában.
- Sose ítéltem el senkit anélkül, hogy ne ismertem volna jól az illetőt, és élete körülményeit. Sose vontam le elhamarkodott következtetést, és sose általánosítottam. Ha egy sebesült vámpír megjelenne a küszöbön, kérés nélkül segítenék neki.
- Na és azok akik ezt tették? Velük mit tennél? Akik ok nélkül, pusztán örömből, kínoztak téged.
- Szeretném úgy bántani őket, ahogy ők bántottak engem, s még ezerszer is jobban. ès szeretném hinni azt is, hogy nem lennék képes erre. –mondta, s őszintén gondolta is, éppen ezért megrökönyödött, mikor a férfi harsányan felkacagott.
- àtváltozol, s nyoma sem lesz ennek. Pár év. S gyilkos leszel, s nem lesznek ilyen aggályaid. Ölsz, hogy élj, s hogy akiket szeretsz, éljenek. Jobbik esetben. Vagy csak simán szörnyé válsz, aki beleörül a dolgaiba, s élvezi a gyilkolást, s nem féli már sem az életet, fájdalmat, sem a halált.
- S te melyik félhez tartozol?
- Ohh, én az önző bagázshoz. Szeretek élni, s szeretek harcolni is. Dicsőségért, piáért, nőkért, a reményért, hogy a faj, amit védek egy nap elém veti azt, akiért majd önzetlenné leszek.
- Kívánom, hogy megtaláld. – mondta, majd elfordult, s továbbindult a lépcsőn. ùgy szívta a cigijét, mintha legalábbis a halált szívná magához. Megrázták a szavak. S legszívesebben felkiáltott volna, mikor az utolsó lépcsőfok előtt, a férfi ismét utána szólt.
- Mi van, ha te vagy az? Tudod, hogy találnak egymásra a felek? Honnan válik bizonyossá mindkét fél számára, hogy megtalálta azt az egyetlent? – kérdezte, s arcán széles vigyor terült el, széles, kéjes vigyor. – Szexelni kell. Azon kívül, hogy természetesen alapból is vonzzák egymást, akkor válik biztossá, az első alkalommal. Kefélni kell. Nos, teszünk egy próbát? Hátha egymásnak vagyunk teremtve!
- Aligha. Mivel itt vonzásról szó sincs, pusztán csak taszításról. Azt ajánlom más ajtón kopogtass, és moderáld magad, mert ilyen természettel még az igazi is hallgat a józan eszére, s messziről elkerül. – vágta rá a lány dühösen, majd meglepődött, mikor hangos kacaj töltötte be a szalont. A konyhából Regan lépett elő. Kacagva sétált a férfi mellé, majd megpaskolta annak hátát.
- Öcsém, ahogy látom ez nem fog összejönni. – mondta, mire a férfi mérgesen horkantott, s lesöpörte fivére kezét válláról, aki viszont csak tovább mosolygott rajta.
- S, adjon hálát az égnek ezért! – motyogta Ely az orra alatt, de a két férfi meghallotta, még ilyen távolról is. Ely hátat fordított, s elindult Odolához, de még így is elcsípte Regan arcát, ahogy a mosoly grimaszba tódul, és érezte a tekinteteket a hátán is. Igaza volt. S a férfiak tudták is ezt. èppen ezért volt ilyen szomorú.
Csöndben ült, s mosolygott, ahogy figyelte, hogy tömi magába Odola a pudingot, és hogy fecseg közben nagy dühösen, a könyvről, melyet éppen olvasott. Odola tündér neveltetésében nem szerepeltek olyan nemes írók művei, mint Jane Austen, Dosztojevszkij, Poe, vagy esetünkben Tolkien.
- èrtem mit mondasz, de elfelejted, hogy halandó írta a könyvet, halandóknak. Fantázia, egy másik világ az, ami megjelenik a könyvben, nem a valóság, és pláne nem a világotok kigúnyolása.
- Akkor is. Az egész egy vacak gyűrű miatt van. Meg ott van a Nagy szem! Meg Arwen, a hősszerelmes tündér, és a hobbitok! Különben is Samu és Frodo kapcsolata meglehetősen furcsa. Meg minden furcsa. Tiszta hülyeség! Gollam is. Meg az orkok. Tiszta abszurd! – hadarta franciául, így kétszer jobban oda kellett figyelnem minden szavára.
- Azt hiszem, a Harry Pottert nem fogom behozni. Mi lenne ha legközelebb inkább valami mesekönyvet hoznék, hogy tudjunk készülni? – kérdeztem, miközben megsimogattam a takaró alatt domborodó hatalmas pocakot. Összerezzentem, mikor a baba megrúgta Odola hasát, pont a kezem alatt. A gondosan felépített mosoly és könnyedség lehullt arcomról. Akaratlanul is, ez az apróság azt idézte fel bennem, hogy a baba vámpír, hogy a baba már most bánt, elutasít. Félt, rettegett, hogy nem tudja majd a kezébe venni, nem tud majd ránézni, rágondolni sem anélkül, hogy ne lenne tele gyűlölettel a gyermek, és népe iránt. Minden egyes pillanatban, mikor arra gondolt, miért kell még itt lennie, elmondta azt is, hogy a gyermek ártatlan, hogy szeretnie kell majd, hogy ezzel is támogassa Odolát, de nem hitte igazán, hogy képes lesz rá.
- èrezted mekkorát rúgott? Szerintem már ki akar jönni. Már jó is volna, hisz már itt az ideje, és kényelmetlen, hogy ilyen nagy vagyok. Jó lenne már látni.
- Persze. – mondta, miközben levette kezét a pocakról, és elfordította fejét, pont a sarok felé, ahol bölcső, pelenkázó, és szekrény állt, minden szükséges babaholmival. Furcsa volt egymás mellett látni a fa, kézzel faragott, ősi motívumokkal díszített bölcsöt, és a műanyag pelenkázót. Habár itt igazából minden ilyen ellentmondásos volt. Az emberek a régies, vagy idegen kiejtésükkel, régies szóhasználatukkal, modorosságukkal, a régies ruhákban, esetleg fegyverrel oldalukon, néha kardal, és pisztollyal egyaránt, miközben a legtöbbjük zsebében már ott volt az okos telefon. Vagy, ugyanígy vehetjük a házat is. A középkorban épült vár, a később hozzáépült részeivel, miközben a hálószoba falakon falra szerelt plazma tévé áll. Vagy ugyanígy a konyha, viktoriánus stílusú, miközben mosogatógép, és hütö zümmög a sarokban, a konyhapulton pedig mindenféle modern konyhai elektronikai berendezés.
- Figyelj. – váltott hirtelen komoly hangnemre a tünde, mire érdeklődve pillantott rá. Egészen elkalandozott, s ez idő alatt odola arca egészen megváltozott.
- Ugye emlékszel még mit mondtam. Lukas vagy Rose Deavar lesz a pocaklakó neve. Ezt fontos tudnod, ha baj lenne velem. Valakinek tudnia kell. Nem mondtam, de a halhatatlanok más halálmódja a lefejezem, vagy szénné égetem-en kívül, a szülés. A szülésbe még a halhatatlan nők is belehalhatnak, és bele is halnak, elég sokszor. Mióta ilyen modern eszközök vannak, sokat kutatták ennek az okát. Hiszen olyan gyorsan gyógyulunk, és egy szülés a jobbik esetben mégsem olyan komplikált. Tudományos magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni, csak azzal, hogy megtudták, amikor elfolyik a magzatvíz, a szülés végéig a halhatatlanból, halandó válik. Habár ez téged nem érint, bár te is halhatatlan vagy, vagyis leszel. A ti erőtök más természetű, a ti erőtök fizikális, míg a miénk tündéké, és még a boszorkányoké, és véláké is inkább szellemi. Persze mi is halhatatlanok vagyunk, erősek, gyorsan gyógyulunk, és van jó pár fizikális jellemzőnk is. – mondta, miközben a haját keserű mosollyal a füle mögé tette, - viszont minket születésünktől kezdve átjár a mágia. Ez adja a többi erőnket. Azt, hogy hatalmunk van a természet felett. Ez a mágia eltűnik egy időre a magzatvízzel együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogyha én meghalok, akkor nyugodtan szeretnék meghalni. ùgy, hogy tudom, Lukas gyermekét biztonságban, szeretetben hagyom itt. Téged ismerlek, te hasonlítasz is rám, te vigyáznál is rá. Azt kérem tőled, hogy halálom esetén, vedd magadhoz a kicsit, és neveld sajátodként, szeretetben. – mondta, én pedig csendben végighallgattam, habár a szám nyitva volt. Egyfolytában, minden mondathoz lett volna mit hozzáfűznöm, megszólalni azonban nem tudtam. Felálltam, s hátat fordítottam. Mellem alatt szorosan fontam karba a kezem. tettem pár lépést, és hagytam minden félelmemet, kételyemet kiülni az arcomra.
- èn volnék a legutolsó a listán, azon a listán, ami a ki tudna legjobban gondoskodni egy félvámpír kisbabáról névsorát tartalmazza. Talán nem látod, hisz úgy akartam, hogy ne lásd, de minden józan gondolatom ellenére……egyszerűen nem tudok másképp érezni. Mielőtt bejöttem ide, azt mondtam, hogy ha egy sebesült vámpírt idevetne a sors, segítenék neki. Nem is igazán tudom miért mondtam. Talán, mert szeretném hinni, hogy megvan valami még abból a régi eszméből, amit vallottam, de félek nincs. Nem tudok, nem hiszem, hogy tudok. sajnálom, de nem kérheted ezt. Nem tudom biztosra mondani, hogy képes vagyok rá. egy babának feltétlen szeretet kell, és nem egy színjáték, nem hamis mosoly, folytonos feszengés. Különben is, éjjel sikítva hánykolódom, reggel nem tudom hol ébredek, néha úgy elkalandozom, hogy se nem látok, se nem hallok, és nem vagyok egészséges, és nem akarok élni és hosszú távú céljaim között az öngyilkosság áll az első helyen. Nem róhatod rám ezt a feladatot. Azt viszont megígérem, hogyha nem tudnál gondoskodni róla, akkor jó szülőket fogok keresni neki, és figyelemmel kísérem majd az életét, és segítek neki.
- Nem ezt akarom. tudom, hogy ezt kérés nélkül is megtennéd. èn arra kértelek, hogy légy az édesanyja, ha én nem lehetnék. – mondta elcsukló hangon, mire megfordultam. Könnyes volt az arca, s kicsiny kezét reszketve fonta óriás pocakja köré. Rémisztően szomorú látvány volt.
- Nem lesz semmi bajod. Felneveled a kisbabádat. – mondtam, miközben finoman megöleltem.
- De ha mégis…tudnom kell. Kérlek szépen. Tudom, hogy jó anya leszel, bízom benned, máskülönben nem kérnélek erre, másnál nem tudnám elképzelni. Kérlek. – mondta, miközben kibontakozott az ölelésből, s nagy kék szemeivel mélyen rám nézett, le egészen a csontjaimig. Nem lehetett neki nemet mondani. Nem is tudtam. S különben sem lesz semmi baja. Ez csak egy eshetőség, ami nem következik be.
- Jól van. Megígérem.
- Oh, Helené. Köszönöm. Köszönöm. Mostmár megnyugodtam. Mindenképpen jó helyre kerül.
- Igen, Odola. A babádnak gondtalan és boldog gyermekkora lesz.
Odola mögött ült, hogy a lány rátámaszkodhasson, kezeik össze voltak kulcsolva, hogy a vajúdó nő, szoríthassa. ès szorította is. Rendesen szorította. A szobában nagy volt a zűrzavar. Itt volt Suzy, Teresa, Cecil, és egy idegen nő, Paula, aki a szülést vezette. Mint a ház urának, Regannak jelen kellett lennie a hagyomány szerint, így ö most fel alá járkált a sarokban, igyekezett nem idenézni, és kizárni a tünde üvöltését.
- Nem bírom. – zokogta franciául a lány,
- Dehogyisnem, szívem. Ügyes vagy. Remekül csinálod. – bíztatta a lányt,
- Miért nincs már vége?
- mert a pocaklakód nagyon imád odabent. Nem akar elszakadni tőled. De mostmár mindjárt vége. – mondta, s nagyon remélte, hogy igazak a szavai. Suzy vizesborogatást pakolt a homlokára, miközben Cecil vizes ronggyal megtörölte kicserepesedett száját.
- Nyomnia kell! Mond, hogy nyomjon! – mondta Paula idegesen, miközben Odola lába között matatott. Valami nem stimmelt. Több, mint 12 órája vajúdott a tünde, s hiába tágult ki, hiába nyomott, a baba nem akart jönni. A szobában tapintható volt a feszültség.
- Nyomj, kedves, Tarts ki. – mondta, mire a lány, ismét előrehajolt, és erejét megfeszítve engedelmeskedett. Az erek duzzadtak a homlokán, teste pedig megfeszült.
- Farfekvéses. – mondta hirtelen Paula. – Mond neki, hogy ne álljon le. Nyomnia kell.
- Mindjárt kint van Odola, csak fordítva bújik kifele. Nyomnod kell. – mondta, bár nem volt benne biztos, hogy a szenvedő, üvöltő lány, bármit is felfogott volna a szavaiból. Bár talán mégis, mert nyomott. Hosszú perceken keresztül, míg végül az üvöltés, a feszült teste, a keze szorítása, meglepően hirtelen ért véget, hogy ezzel egy időben egy másik, idegen hang vegye át az üvöltés helyét. Paula felnevetett, mire mindenki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Egy nyálkás, véres, fehér, aprócska lényt emelt a kezébe, miután elvágta a köldökzsinórt, és bebugyolálta a fehér takaróba.
- Kislány. – mondta, miközben megkerülte az asztalt, hogy az anyja kezébe adja a gyermeket.
- Hallod, Odola? Rose Deavar. Ö a te kisbabád. – mondta, miközben megszorította a nő ernyedt, puha kezét. odola viszont nem viszonozta a szorítást. Feje nem fordult érdeklődően lánya felé, ugyanúgy hevert a vállán. Ernyedten, túl ernyedten feszült neki.
- Odola. – kiáltotta hangosan, mire a többiek is felfigyeltek rá, s levették a gyermekről szemüket. Ránéztek Odola halottsápadt arcára, távolba meredő halott szemeire.
2012. október 30., kedd
2012. október 7., vasárnap
4. fejezet
4. fejezet
A konyhában nem lehetett mást hallani, mint kések koppanását a vágódeszkán, étel rötyögését a fazékban, műanyag zördülését, cipő súrlódását, a krumpli csobbanását a vízben. Elynek nem is hiányzott a csevegés. Ahogy elnézte, Odolának sem, Teresa viszont majdnem egész nap mondta, s csak az utóbbi két órában duzzogott magában halkan, amiért kifogyott a mondandóból, és amiért nem társalgott vele készségesen, amiért nem figyelt rá. De nem is tudott. Próbálta, igazán próbálta. Remélte a munka és más problémáinak hallgatása száműzi egy kicsit saját káros emlékeit, gondolatait, de az asszony nem tudta lekötni, újra és újra a saját életénél kötött ki, Teresa szavai összemosódott háttérzajjá olvadtak, és azon kapta magát, hogy a leves kifut, a hagyma leég, levág egy szeletet az ujjából, elered a könnye, vagy éppen kővé dermedve nézi az üres falat. ìgy visszatért szokásos technikájához, Kizárta a külvilágot, teljes mértékben a munkájára koncentrált, miközben számjátékot játszott. A dolog működött.
- A fiúk örülni fognak. – mondta Odola, miközben Ely elkészült a tortával. egyszerű piskóta volt, és föttkrém, szépnek aligha mondható csoki színű tömb, viszont nagyon is finom.
- Suzy nem csinál sütit, csak ha ünnep van.
- Ahogy elnéztem a fiúk arcát délben, Suzy karalábé levest sem csinál, és tökfőzeléket sem. – mondta, mire Odola gyönyörű, csilingelő hangon felnevetett. Elyt mosolygásra késztette ez a gyönyörű hang. talán ez is a tündék egyik képessége lenne?
- A vacsorának örülni fognak. ìgy, hogy száműzted a reggeliből a szalonnát, az ebédből a húst, megfognak veszni a csirkéért, még úgy is, hogy a szárnyasokat nem szeretik, és még úgy is, hogy lecsós, zöldséges raguval van leöntve. – mondta Odola, miközben a hasát simogatta. Hatalmas szeretet volt benne. Ely biztos volt benne, hogy nagyon jó anya lesz.
- na, felrakom főni a krumplit. – mondta, és már állt volna föl, hogy a nagy lábos megpucolt krumplit a tűzhelyre rakja, ám Ely rögtön ott termett, visszanyomta a székbe, és ö fogta meg a nagy lábos, nehéz krumplit. Csak ülő munkát engedtek neki csinálni. Megpucolni, összevágni mindenfélét, semmi megerőltetőt, hiszen állapotos volt
- Nem is vagy kíváncsi? – kérdezte, miután Ely visszatért az asztalhoz, a hús mellé, hogy előkészítse a sütéshez.
- te sem vagy kíváncsi, az én történetemre. àtérezzük egymás helyzetét. Nem akarok beszélni a dolgomról, tudom, hogy te sem akarsz. Kölcsönösen tapintatosak vagyunk, átérezzük a helyzetünket. Rossz dolgok történtek velünk, talán teljesen más természetűek, de egyedül vagyunk, és ez …ez elég.
- èn akarok beszélni. – suttogta Odola, mire Ely lerakta a kést, és a csirkét. Lenézett a lányra. azt kívánta bárcsak tudna segíteni rajta. Olyan elveszett, olyan szomorú volt.
- Nem tudtam elmondani senkinek. Lucien írt egy levelet Regan-nek, aztán ideküldött. èn nem beszéltem senkivel. Azt akarom, hogy a fiamat Lukas-nak hívják, az apja után. Lukas Deaver. Ha lány lesz akkor Rose. Azt akarom, hogy tudja a babám, a szüleik nagyon szerették egymást, nagyon boldogok voltak, kihasználtak minden együtt töltött percet, hogy eltervezték életüket, a közös életüket. Az akarom, hogy tudja a babám, az apját megölték – mondta, miközben végigsimított nagy hasán. Fejét lehajtotta, de Ely látta, ahogy egy könnycsepp lehullik az álláról, le a kék ruhájára. – Tündék végeztek vele. ….A családom végzett a szerelmemmel. Nem tudták, hogy terhes vagyok. Pedig pont ezt akarták elkerülni. A saját családom, inkább végzett velem, semmint hogy örültek volna a boldogságomnak, semmint hogy engedtek volna elmenni. Végeztek vele, így végeztek velem. – Ely nem bírta tovább, letérdelt a lány elé, és megfogta jéghideg kezeit. Megcsókolta őket.
- Nem mondhatod ezt. Még élsz. ne beszélj így. Jövöd van! Jövöd a gyermeked oldalán! Muszáj erősnek lenned!- mondta, majd felállt. ùgy érezte el kell terelnie a lány gondolatait, cselekvésre kell bírnia. – Nem adhatod fel. – suttogta, miközben lenézett a fiatal, aprócska, megtört kismamára. Nem. – ugrott be neki. Talán nem is olyan fiatal. Legalábbis emberévekben biztosan nem.
- Hány éves vagy?
- Csak 126 leszek idén.
- Csak. – mondta szarkasztikusan,miközben egy pillanatra a tűzhelyhez ment, hogy elzárja a krumpli alatt a gázt. Leszűrte, majd beleborította egy tepsibe, megsózta és bedugta a sütőbe. Régen imádta a főtt-sült krumplit. Közben megkérte Teresát, hogy kezdje el sütni a húsokat. A nő eddig a sarokban állt söprűvel a kezében, melyekkel suta mozdulatokat végzett, s közben tátott szájjal figyelte a két nő értelmetlen francia motyogását. Ely dühös volt rá, s nem túl kedvesen utasította.
- Mit szólnál, ha elkezdenénk csiszolni az angoltudásodat? – kérdezte, próbálva jókedvet tettetni, elfelejteni saját gondjait, mosolyogva tettetni, hogy minden rendben. A lány visszamosolygott, halványan, de őszintén. Jól esett neki, hogy hónapok óta végre először szót értett valakivel.
- Az alapszavakat tudod ugye, köszönések, kérem, köszönöm, hogy hívnak, ilyesmi? – kérdezte, miközben beleborította a szószba a borsót. A lány igen-t motyogott, majd Ely kérésére elmondta az ismert szavakat, kifejezéseket. Ely kiegészítette ezeket, próbálta magyarázni a nyelvtanuk alapjait. Sok idegen nyelvet tanult, meg persze pedagógiát, így nem volt nehézdolga, ráadásul a lánynak jó volt a felfogása.
- Mindjárt 8 óra. – figyelmeztetett Teresa éles hangon, sértődötten, de felesleges volt. már enélkül is éppen szedte ki a krumplit a tálaláshoz. A krumpli szép aranybarnára sült, a csirke zamatos volt, a zöldséges ragu rajta pedig friss. A három tál bőségesen megtelt, majd ki is vitték az étkezőbe. Az eső miatt, most ott terítettek. A vacsora zajosan telt. Mindenki beszélgetett, mindenki evett. Örültek, hogy most legalább húst kapnak. Mert még egy napot sem bírnak ki hús nélkül.
- Ely, nekünk nem fontos az egészséges táplálkozás, nem fog elvinni minket az infarktus, vagy az elhízás, viszont minden erőnkhöz szükségünk van, harcosok vagyunk, ehhez pedig hús kell. – mondta Regan, és ezt meg is értette. Lemondott arról, hogy áttérítse őket. Pedig régen biztosan….régen hosszú szónoklatokat tartott volna, heves beszédeket, vagy éppen érzelmes nyáladzást állatokról, vagy bármiről, csakhogy meggyőze, csakhogy megvédje az egyetlen dolgot, amiben még nyugalmat lelt, a természetet. Ránézett Odolára, aki mellette ült, evett, de nem nagy étvággyal, látszott, hogy inkább csak kötelességtudatból teszi, semmint éhségből.
- ìzlik? – kérdezte lassan, jól érthetően gesztikulálva, angolul. Bár ezt a szót nem vették át, remélte, hogy most majd megérti és megtanulja. Odola értetlenül nézett rá, mire rámutatott az ételre. – Az étel ízlik, finom? – kérdezte, még egyszer angolul, majd franciául is.
- ìzlik. – mondta angolul, majd elmosolyodott. – Főzöl jól. – próbálkozott még, mire elmosolyodott furcsa kiejtésén, angoltalan megfogalmazásán, és természetesen kijavította.
- Jól főzöl.
- Jol fözöl.
- Nem. Hosszan. Jól főzöl. – mondta el még egyszer, mire a lány is jól mondta már.
- Látom, jó beszédre tanítod! Miket szoktatok még venni? Okos vagy? Ügyes vagy? – kérdezte viccelődve a szemben ülő férfi, Khamos. Eddig együtt ettek, de még sosem szólt hozzá. Borostás arca vörös volt az elfogyasztott alkoholtól. Egyébként sem volt szépnek vagy kedvesnek, egyáltalán barátságosnak nevezhető, a többiek sem szerették igazán. mIndenbe beleszólt, mindig csak rácsimpaszkodott a társaságra, kétségbeesetten vágyott a feltűnésre.
- Még a legalapvetőbb szavakat tanítom neki. De azt hiszem ez önre is ráférne. Kérem. Köszönöm. Szívesen. – mondta, mire a férfi arcáról lefagyott a mosoly, regan pedig hangos kacagásba fogott. Elyt meglepte ez a hang, még nem hallotta. Kellemes hang volt, kedvére való. A szép hangot egy csattanás nyomta el. Ely zavartan kapta el tekintetét a ház uráról, s Khamosra nézett, aki dülöngélve, italával a kezében állt. A széke felborulva feküdt mögötte. Fröcsögő szájjal, kidülledt szemekkel meredt rá, s üvölteni kezdett.
- Te hülye liba! Azt hiszed különb leszel ezektől a finomságoktól? Kívül belül mocskos vagy! Mocskosabb, mint én! Ki tudja, hány vámpír baszott meg! Azt hiszed különb vagy nálam? te csak egy mocskos, gyenge liba vagy, aki éppen a saját szarában fuldoklik! Este a nyekergésedtől zeng a kastély! Mindenki jobban járna, ha felkötnéd magad! – ordította, s ezt most Ely jól hallotta, még úgy is, hogy a többiek kiabáltak, hogy a végén ők is úgy ugrottak fel, hogy az ö székük is hangosan csattant a padlón. De mire az első ököl elérte Khamos bűzös, feldagadt pofályát, már amúgy is mindent elmondott. Mindent. ès igaza volt. Ez a legszörnyűbb. Nem mintha újat mondott volna. Ezt már mind tudja is. Hangosan szokott üvölteni?
- Ely? Mi történt? Mit mondott? Ely, biztos nem is fontos! Ne is figyelj rá! – mondta neki Odola, miközben kisimított egy tincset az arcából, és átölelte a vállát. Elszakította tekintetét attól a helytől, ahol egy perce még Khamos állt, rámosolygott a lányra, és megpaskolta a vállán nyugvó kezét.
- Nincsen semmi baj. Megsértettem és ö visszadobta a labdát. Habár, ahogy látom, itt ez nem szokás. Akad elég gárdedámom, akik lerendezik a pofont. – mondta, miközben belenézett a lány nagy, tágra nyílt zöld szemeibe. – Fejezd be a vacsorát! Rádfér minden kiló. Sovány vagy. – mondta, ám Odola fürkészve leste az arcát. Nem tudta, mit láthatott rajta, de végül az étel felé fordult. Ely is a tányérjára meredt, ami csak félig volt tele. No nem azért, mert a felét már megette. Ennyit rakott magának, és még egy falatot sem evett. Nem is tudna többet. Turkálni kezdte a villájával. Nem akart felnézni a többiekre. Ismerte Khamos szavait, ezek mentek már nagyon régóta az ö fejében is, ám most más megfogalmazásban, más hangzásban zengtek a fejében. Más volt így, hogy más is kimondta.
„ Kívül belül mocskos vagy”
Mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos
- Ely? Hozom a tortát jó? A tejszínhabot rak..
- Nem! Majd én hozom. – mondta, azzal felpattant, összeszedte a közelében lévö tányérokat és elviharzott a konyha irányába. A koszos tányérokat belerakta a mosogatóba. remegett a keze, Nem. az egész teste remegett. Megtámaszkodott a mosogatóban, úgy kapaszkodott a fába, mintha az élete múlna rajta. Nagyot lélegzett. Becsukta a szemét. Nyelvébe kellett harapnia, hogy ne üvöltsön hangosan. hogy ne toporzékoljon, verje falba a fejét, törjön, zúzzon, csapja magát a földhöz, zokogjon fenhangon. Szította, feszítette valami belülről. De nem engedte kitörni. Ha elszakad a gát, elmossa az ár. Ezt biztosan tudta. Ellökte magát a mosogatótól. A hűtőhöz ment, feltépte az ajtaját, kivette a tortát. Olaszul számolt közben. Az üresség magába szippantja.
- Nem! – motyogta hangosan. – Nem! - hangosan kezdett motyogni olaszul. A sok bemagolt szöveget idézte fel sportról, politikáról, környezetvédelemről. Már nem volt akkora a csend. Az árapály erőmű, az egyetlen…hol is van? csend lett. Nem tudta a választ. Lenézett a kezére. Nagy piros kés volt benne, a tortát szelte, a felénél tartott. Fogalma sem volt, hogy került a kés a kezébe, azt se tudta, hogy vágta fel a tortát eddig. A nyakadat kéne. A nyakadat kéne elvágni vele. – meg se született a gondolat, a lába előbb mozgott. Kirántotta a kést a tortából, és a lábai már a mosogatóhoz is vitték. Megnyitotta a csapot, és végighúzta kezét a pengén, tisztította, de közben az éles kés több helyen is elvágta a kezét. Nem eszmélt fel időben. Kihagyott az agya. Arra döbbent, hogy a kés tiszta vér, a mosogató is, a víz ami lefolyik rózsaszín, a keze pedig……. Miért? ùgyse számít. Maga felé fordította a véres pengét. Pontosan tudta hol a szíve, úgy vergődött a bordái alatt, pontosan tudta. A kés pengéje a mellkasához ért. Szorította olyan erősen magához, hogy megsebezte a bőrét, de csak felszínesen. Előre hajolt, kezével a konyhapultra támaszkodott. Már nem remegett. Kéjes izgatottság lett úrrá rajta. Vágyakozott, most igazán. Eltűnődött egy percre, várta az utolsó sugallatot, az élete lepergését a szeme előtt. ùgy gondolta, most van rá igazán az alkalom. Nem jött semmi. Nem tudott gondolni senkire. Nem félt. Csak lépni akart egyet előre. Nagy levegőt vett, összegyűjtötte fizikai erejét.
- Tényleg megtennéd? – mintha villám csapott volna belé. Az éles, tiszta hang a füle mögül. A kéz a penge hegyén, a kéz a szíve fölött.
- tényleg megakadályozod? talán ma még tudod, de mi lesz holnap, egy hét, vagy egy év múlva. Halott vagyok, tudom, és tudja mindenki. Nem fogok ép lenni soha. Igazából már az előtt se voltam ép. Nincs mit siratni. Ez az élet már rég kisiklott. – mondta, s hangja tiszta volt, csendes, nyugodt. Nem érződött benne az a hisztéria, bánat, őrület, kéjes sóvárgás, amit egy pillanata még érzett. Keserű volt, beletörődött. Lehanyatlott a keze a pengéről, megfordult a férfi karjai közt. Nedves szemekkel, tiszta tekintettel nézett fel rá.
- Sose bocsátom meg neked. – mondta, majd kifordult az ölelésből. az ajtó felé ment.
- Önző vagy! - megtorpant, de nem fordult meg.
- A te életed pocsék, tönkrement, oké. De halhatatlanság áll előtted. Az egyén nem csak önmagáért van, tennie kell valamit az egészért is. segíthetnél az embereken, olyan helyzetekben, amikben más nem tudna, segíthetnél Odolának! ès segíthetsz majd a férfin, akit neked teremtettek! Ha meghalsz, egy férfit örök magányra ítélsz!
- Egész életemben önzetlen voltam. Mindig a húgom, anyám, a béke képét helyeztem előtérbe, mindig más érdekeit. Mindent megcsináltam. Mindenről lemondtam. Mindig mindenről. Utána is. Mindig. Ennyi önzés jár nekem! – mondta dühösen, majd kisétált a konyhából. Véres kezét szíve fölé szorítva menekült. Meleg könnyek folytak végig arcán. Siratta az elszalasztott lehetőséget
A konyhában nem lehetett mást hallani, mint kések koppanását a vágódeszkán, étel rötyögését a fazékban, műanyag zördülését, cipő súrlódását, a krumpli csobbanását a vízben. Elynek nem is hiányzott a csevegés. Ahogy elnézte, Odolának sem, Teresa viszont majdnem egész nap mondta, s csak az utóbbi két órában duzzogott magában halkan, amiért kifogyott a mondandóból, és amiért nem társalgott vele készségesen, amiért nem figyelt rá. De nem is tudott. Próbálta, igazán próbálta. Remélte a munka és más problémáinak hallgatása száműzi egy kicsit saját káros emlékeit, gondolatait, de az asszony nem tudta lekötni, újra és újra a saját életénél kötött ki, Teresa szavai összemosódott háttérzajjá olvadtak, és azon kapta magát, hogy a leves kifut, a hagyma leég, levág egy szeletet az ujjából, elered a könnye, vagy éppen kővé dermedve nézi az üres falat. ìgy visszatért szokásos technikájához, Kizárta a külvilágot, teljes mértékben a munkájára koncentrált, miközben számjátékot játszott. A dolog működött.
- A fiúk örülni fognak. – mondta Odola, miközben Ely elkészült a tortával. egyszerű piskóta volt, és föttkrém, szépnek aligha mondható csoki színű tömb, viszont nagyon is finom.
- Suzy nem csinál sütit, csak ha ünnep van.
- Ahogy elnéztem a fiúk arcát délben, Suzy karalábé levest sem csinál, és tökfőzeléket sem. – mondta, mire Odola gyönyörű, csilingelő hangon felnevetett. Elyt mosolygásra késztette ez a gyönyörű hang. talán ez is a tündék egyik képessége lenne?
- A vacsorának örülni fognak. ìgy, hogy száműzted a reggeliből a szalonnát, az ebédből a húst, megfognak veszni a csirkéért, még úgy is, hogy a szárnyasokat nem szeretik, és még úgy is, hogy lecsós, zöldséges raguval van leöntve. – mondta Odola, miközben a hasát simogatta. Hatalmas szeretet volt benne. Ely biztos volt benne, hogy nagyon jó anya lesz.
- na, felrakom főni a krumplit. – mondta, és már állt volna föl, hogy a nagy lábos megpucolt krumplit a tűzhelyre rakja, ám Ely rögtön ott termett, visszanyomta a székbe, és ö fogta meg a nagy lábos, nehéz krumplit. Csak ülő munkát engedtek neki csinálni. Megpucolni, összevágni mindenfélét, semmi megerőltetőt, hiszen állapotos volt
- Nem is vagy kíváncsi? – kérdezte, miután Ely visszatért az asztalhoz, a hús mellé, hogy előkészítse a sütéshez.
- te sem vagy kíváncsi, az én történetemre. àtérezzük egymás helyzetét. Nem akarok beszélni a dolgomról, tudom, hogy te sem akarsz. Kölcsönösen tapintatosak vagyunk, átérezzük a helyzetünket. Rossz dolgok történtek velünk, talán teljesen más természetűek, de egyedül vagyunk, és ez …ez elég.
- èn akarok beszélni. – suttogta Odola, mire Ely lerakta a kést, és a csirkét. Lenézett a lányra. azt kívánta bárcsak tudna segíteni rajta. Olyan elveszett, olyan szomorú volt.
- Nem tudtam elmondani senkinek. Lucien írt egy levelet Regan-nek, aztán ideküldött. èn nem beszéltem senkivel. Azt akarom, hogy a fiamat Lukas-nak hívják, az apja után. Lukas Deaver. Ha lány lesz akkor Rose. Azt akarom, hogy tudja a babám, a szüleik nagyon szerették egymást, nagyon boldogok voltak, kihasználtak minden együtt töltött percet, hogy eltervezték életüket, a közös életüket. Az akarom, hogy tudja a babám, az apját megölték – mondta, miközben végigsimított nagy hasán. Fejét lehajtotta, de Ely látta, ahogy egy könnycsepp lehullik az álláról, le a kék ruhájára. – Tündék végeztek vele. ….A családom végzett a szerelmemmel. Nem tudták, hogy terhes vagyok. Pedig pont ezt akarták elkerülni. A saját családom, inkább végzett velem, semmint hogy örültek volna a boldogságomnak, semmint hogy engedtek volna elmenni. Végeztek vele, így végeztek velem. – Ely nem bírta tovább, letérdelt a lány elé, és megfogta jéghideg kezeit. Megcsókolta őket.
- Nem mondhatod ezt. Még élsz. ne beszélj így. Jövöd van! Jövöd a gyermeked oldalán! Muszáj erősnek lenned!- mondta, majd felállt. ùgy érezte el kell terelnie a lány gondolatait, cselekvésre kell bírnia. – Nem adhatod fel. – suttogta, miközben lenézett a fiatal, aprócska, megtört kismamára. Nem. – ugrott be neki. Talán nem is olyan fiatal. Legalábbis emberévekben biztosan nem.
- Hány éves vagy?
- Csak 126 leszek idén.
- Csak. – mondta szarkasztikusan,miközben egy pillanatra a tűzhelyhez ment, hogy elzárja a krumpli alatt a gázt. Leszűrte, majd beleborította egy tepsibe, megsózta és bedugta a sütőbe. Régen imádta a főtt-sült krumplit. Közben megkérte Teresát, hogy kezdje el sütni a húsokat. A nő eddig a sarokban állt söprűvel a kezében, melyekkel suta mozdulatokat végzett, s közben tátott szájjal figyelte a két nő értelmetlen francia motyogását. Ely dühös volt rá, s nem túl kedvesen utasította.
- Mit szólnál, ha elkezdenénk csiszolni az angoltudásodat? – kérdezte, próbálva jókedvet tettetni, elfelejteni saját gondjait, mosolyogva tettetni, hogy minden rendben. A lány visszamosolygott, halványan, de őszintén. Jól esett neki, hogy hónapok óta végre először szót értett valakivel.
- Az alapszavakat tudod ugye, köszönések, kérem, köszönöm, hogy hívnak, ilyesmi? – kérdezte, miközben beleborította a szószba a borsót. A lány igen-t motyogott, majd Ely kérésére elmondta az ismert szavakat, kifejezéseket. Ely kiegészítette ezeket, próbálta magyarázni a nyelvtanuk alapjait. Sok idegen nyelvet tanult, meg persze pedagógiát, így nem volt nehézdolga, ráadásul a lánynak jó volt a felfogása.
- Mindjárt 8 óra. – figyelmeztetett Teresa éles hangon, sértődötten, de felesleges volt. már enélkül is éppen szedte ki a krumplit a tálaláshoz. A krumpli szép aranybarnára sült, a csirke zamatos volt, a zöldséges ragu rajta pedig friss. A három tál bőségesen megtelt, majd ki is vitték az étkezőbe. Az eső miatt, most ott terítettek. A vacsora zajosan telt. Mindenki beszélgetett, mindenki evett. Örültek, hogy most legalább húst kapnak. Mert még egy napot sem bírnak ki hús nélkül.
- Ely, nekünk nem fontos az egészséges táplálkozás, nem fog elvinni minket az infarktus, vagy az elhízás, viszont minden erőnkhöz szükségünk van, harcosok vagyunk, ehhez pedig hús kell. – mondta Regan, és ezt meg is értette. Lemondott arról, hogy áttérítse őket. Pedig régen biztosan….régen hosszú szónoklatokat tartott volna, heves beszédeket, vagy éppen érzelmes nyáladzást állatokról, vagy bármiről, csakhogy meggyőze, csakhogy megvédje az egyetlen dolgot, amiben még nyugalmat lelt, a természetet. Ránézett Odolára, aki mellette ült, evett, de nem nagy étvággyal, látszott, hogy inkább csak kötelességtudatból teszi, semmint éhségből.
- ìzlik? – kérdezte lassan, jól érthetően gesztikulálva, angolul. Bár ezt a szót nem vették át, remélte, hogy most majd megérti és megtanulja. Odola értetlenül nézett rá, mire rámutatott az ételre. – Az étel ízlik, finom? – kérdezte, még egyszer angolul, majd franciául is.
- ìzlik. – mondta angolul, majd elmosolyodott. – Főzöl jól. – próbálkozott még, mire elmosolyodott furcsa kiejtésén, angoltalan megfogalmazásán, és természetesen kijavította.
- Jól főzöl.
- Jol fözöl.
- Nem. Hosszan. Jól főzöl. – mondta el még egyszer, mire a lány is jól mondta már.
- Látom, jó beszédre tanítod! Miket szoktatok még venni? Okos vagy? Ügyes vagy? – kérdezte viccelődve a szemben ülő férfi, Khamos. Eddig együtt ettek, de még sosem szólt hozzá. Borostás arca vörös volt az elfogyasztott alkoholtól. Egyébként sem volt szépnek vagy kedvesnek, egyáltalán barátságosnak nevezhető, a többiek sem szerették igazán. mIndenbe beleszólt, mindig csak rácsimpaszkodott a társaságra, kétségbeesetten vágyott a feltűnésre.
- Még a legalapvetőbb szavakat tanítom neki. De azt hiszem ez önre is ráférne. Kérem. Köszönöm. Szívesen. – mondta, mire a férfi arcáról lefagyott a mosoly, regan pedig hangos kacagásba fogott. Elyt meglepte ez a hang, még nem hallotta. Kellemes hang volt, kedvére való. A szép hangot egy csattanás nyomta el. Ely zavartan kapta el tekintetét a ház uráról, s Khamosra nézett, aki dülöngélve, italával a kezében állt. A széke felborulva feküdt mögötte. Fröcsögő szájjal, kidülledt szemekkel meredt rá, s üvölteni kezdett.
- Te hülye liba! Azt hiszed különb leszel ezektől a finomságoktól? Kívül belül mocskos vagy! Mocskosabb, mint én! Ki tudja, hány vámpír baszott meg! Azt hiszed különb vagy nálam? te csak egy mocskos, gyenge liba vagy, aki éppen a saját szarában fuldoklik! Este a nyekergésedtől zeng a kastély! Mindenki jobban járna, ha felkötnéd magad! – ordította, s ezt most Ely jól hallotta, még úgy is, hogy a többiek kiabáltak, hogy a végén ők is úgy ugrottak fel, hogy az ö székük is hangosan csattant a padlón. De mire az első ököl elérte Khamos bűzös, feldagadt pofályát, már amúgy is mindent elmondott. Mindent. ès igaza volt. Ez a legszörnyűbb. Nem mintha újat mondott volna. Ezt már mind tudja is. Hangosan szokott üvölteni?
- Ely? Mi történt? Mit mondott? Ely, biztos nem is fontos! Ne is figyelj rá! – mondta neki Odola, miközben kisimított egy tincset az arcából, és átölelte a vállát. Elszakította tekintetét attól a helytől, ahol egy perce még Khamos állt, rámosolygott a lányra, és megpaskolta a vállán nyugvó kezét.
- Nincsen semmi baj. Megsértettem és ö visszadobta a labdát. Habár, ahogy látom, itt ez nem szokás. Akad elég gárdedámom, akik lerendezik a pofont. – mondta, miközben belenézett a lány nagy, tágra nyílt zöld szemeibe. – Fejezd be a vacsorát! Rádfér minden kiló. Sovány vagy. – mondta, ám Odola fürkészve leste az arcát. Nem tudta, mit láthatott rajta, de végül az étel felé fordult. Ely is a tányérjára meredt, ami csak félig volt tele. No nem azért, mert a felét már megette. Ennyit rakott magának, és még egy falatot sem evett. Nem is tudna többet. Turkálni kezdte a villájával. Nem akart felnézni a többiekre. Ismerte Khamos szavait, ezek mentek már nagyon régóta az ö fejében is, ám most más megfogalmazásban, más hangzásban zengtek a fejében. Más volt így, hogy más is kimondta.
„ Kívül belül mocskos vagy”
Mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos
- Ely? Hozom a tortát jó? A tejszínhabot rak..
- Nem! Majd én hozom. – mondta, azzal felpattant, összeszedte a közelében lévö tányérokat és elviharzott a konyha irányába. A koszos tányérokat belerakta a mosogatóba. remegett a keze, Nem. az egész teste remegett. Megtámaszkodott a mosogatóban, úgy kapaszkodott a fába, mintha az élete múlna rajta. Nagyot lélegzett. Becsukta a szemét. Nyelvébe kellett harapnia, hogy ne üvöltsön hangosan. hogy ne toporzékoljon, verje falba a fejét, törjön, zúzzon, csapja magát a földhöz, zokogjon fenhangon. Szította, feszítette valami belülről. De nem engedte kitörni. Ha elszakad a gát, elmossa az ár. Ezt biztosan tudta. Ellökte magát a mosogatótól. A hűtőhöz ment, feltépte az ajtaját, kivette a tortát. Olaszul számolt közben. Az üresség magába szippantja.
- Nem! – motyogta hangosan. – Nem! - hangosan kezdett motyogni olaszul. A sok bemagolt szöveget idézte fel sportról, politikáról, környezetvédelemről. Már nem volt akkora a csend. Az árapály erőmű, az egyetlen…hol is van? csend lett. Nem tudta a választ. Lenézett a kezére. Nagy piros kés volt benne, a tortát szelte, a felénél tartott. Fogalma sem volt, hogy került a kés a kezébe, azt se tudta, hogy vágta fel a tortát eddig. A nyakadat kéne. A nyakadat kéne elvágni vele. – meg se született a gondolat, a lába előbb mozgott. Kirántotta a kést a tortából, és a lábai már a mosogatóhoz is vitték. Megnyitotta a csapot, és végighúzta kezét a pengén, tisztította, de közben az éles kés több helyen is elvágta a kezét. Nem eszmélt fel időben. Kihagyott az agya. Arra döbbent, hogy a kés tiszta vér, a mosogató is, a víz ami lefolyik rózsaszín, a keze pedig……. Miért? ùgyse számít. Maga felé fordította a véres pengét. Pontosan tudta hol a szíve, úgy vergődött a bordái alatt, pontosan tudta. A kés pengéje a mellkasához ért. Szorította olyan erősen magához, hogy megsebezte a bőrét, de csak felszínesen. Előre hajolt, kezével a konyhapultra támaszkodott. Már nem remegett. Kéjes izgatottság lett úrrá rajta. Vágyakozott, most igazán. Eltűnődött egy percre, várta az utolsó sugallatot, az élete lepergését a szeme előtt. ùgy gondolta, most van rá igazán az alkalom. Nem jött semmi. Nem tudott gondolni senkire. Nem félt. Csak lépni akart egyet előre. Nagy levegőt vett, összegyűjtötte fizikai erejét.
- Tényleg megtennéd? – mintha villám csapott volna belé. Az éles, tiszta hang a füle mögül. A kéz a penge hegyén, a kéz a szíve fölött.
- tényleg megakadályozod? talán ma még tudod, de mi lesz holnap, egy hét, vagy egy év múlva. Halott vagyok, tudom, és tudja mindenki. Nem fogok ép lenni soha. Igazából már az előtt se voltam ép. Nincs mit siratni. Ez az élet már rég kisiklott. – mondta, s hangja tiszta volt, csendes, nyugodt. Nem érződött benne az a hisztéria, bánat, őrület, kéjes sóvárgás, amit egy pillanata még érzett. Keserű volt, beletörődött. Lehanyatlott a keze a pengéről, megfordult a férfi karjai közt. Nedves szemekkel, tiszta tekintettel nézett fel rá.
- Sose bocsátom meg neked. – mondta, majd kifordult az ölelésből. az ajtó felé ment.
- Önző vagy! - megtorpant, de nem fordult meg.
- A te életed pocsék, tönkrement, oké. De halhatatlanság áll előtted. Az egyén nem csak önmagáért van, tennie kell valamit az egészért is. segíthetnél az embereken, olyan helyzetekben, amikben más nem tudna, segíthetnél Odolának! ès segíthetsz majd a férfin, akit neked teremtettek! Ha meghalsz, egy férfit örök magányra ítélsz!
- Egész életemben önzetlen voltam. Mindig a húgom, anyám, a béke képét helyeztem előtérbe, mindig más érdekeit. Mindent megcsináltam. Mindenről lemondtam. Mindig mindenről. Utána is. Mindig. Ennyi önzés jár nekem! – mondta dühösen, majd kisétált a konyhából. Véres kezét szíve fölé szorítva menekült. Meleg könnyek folytak végig arcán. Siratta az elszalasztott lehetőséget
2012. október 1., hétfő
3. fejezet
3. fejezet
Nem eszik. Nem hallja Cecil fenyegetéseit. nem látja Cecilt sem. àtnéz a feje fölött. nem akarja látni. Dühös rá. Elöhívta a szörnyeket. cecil elmegy. helené ugyanúgy fekszik. szeme szúr és ég. Be kéne csukni. Le akar ragadni. Nem csukja be. ùgy még élesebb a kép. A falat nézi. Hibákat, foltokat keres. nyílik az ajtó, de nem néz oda. Az oldalán fekszik. Számol. Hangokat hall, férfi öblös hangok, léptek, sokan vannak. gyorsan felül. Magas, marcona férfiak, akik félve pislantanak hol rá, hol a merev képü cecilre, aki viszont mereven öt nézi. Várja a kirohanást, olyat, mint a tegnapi. helené számol. Elfelejti. Nem baj. Verseket mond. Más történés ködös. Csak másodrészt érzékeli, figyeli a férfiakat, a mondandójukat.
- Jöttünk meglátogatni. Most jöttünk haza. Vadásztunk a………
„Ez a sírás a kö alól, a szó alól, a fény mögül, szökökút függönye mögül, hány éve szól, hány napja szól”
- ès megtaláltuk öket. sokan voltak, de végeztünk velük. Mindenkivel. Megöltük öket. Figyelsz?
- „a szél boltívei alól, a házak gyökere alól, csak sír és sír és kéreget a folyó lágy nyelve alól, a halottak háta mögül”
- Azt hittük talán örülsz. ejtettünk egy foglyot. Említette a neved. A társai Gale-nek hívták.
- „fölpántlikázott tüz alól, csak sír és sír és kéreget ez a sírás a kö alól” felkapta a fejét. Elfelejtette a vers többi részét. Gale. Keze ökölbe szorult. Itt van Gale. Körmei a tenyerébe vájtak. Gale. Megöli Galet. Remegett. tör. Látta maga elött a fekete hajú férfit, kezében a törrel. Használta is. A lány remegett. Most nem tudott sírni. Ordítani akart. ordítani a férfiért. Ordítani egy törért. Megöli. Kipattant az ágyból. Még fájt a lába. Volt egy botja. Nem érdekelte. lassan elindult az ajtó fele, de egyre gyorsabb lett, a férfiak elálták az útját. Kitépte az ajtót és elindult. Nem járt még odakint soha. Folyosó. ösztönösen balra fordult. Léptei egyre szaporábbak lettek, míg végül rohant. Hallotta háta mögül a lábak dübörgését, a hangokat. Nem értette a szavakat. Szaladt, rohant végig, le a lépcsön, döbbent emberek gyűrűjében. Hálóinge rá tapadt, messze lobogott mögötte, de meztelensége sem érdekelte. nem érdekelte, ha többet látnak a mocsokból, mint illene. nem állták az útját, döbbent farkasok és emberek. àtrohant a konyhán, ki a szabad ég alá. Nem állt meg, rohant tovább. Talpa alatt a fü puha, ropog. Egy távoli ház felé rohant. Fájt a lába, fájt a szíve, tenyeréböl vér csöpögött, remélte törré változik. Valami olyan düh hajtotta, melyet már rég elvesztett, melyet már rég kivertek belöle. Ez új volt, nem félelem, nem büntudat, nem gyalázat. Nem olyan, amitöl összekuporodott, a sarokba bújt és zokogott. Ez a düh pusztító volt, emésztö, halálos. Az adrenalin végigszántott a testén, új eröt kapott, és úgy érezte egy tehenet is ketté tudna harapni mérgében. Megfizet, megöli. Lassan, fájdalmasan, puszta kézzel és törrel. Megfélemlítve, megalázva, meggyalázva, mocskosan, vértől csatakosan. megtorpant. Hirtelen állt meg, a nagy sebességben meg is botlott, elöre esett. Véres kezével a porba tenyerelt, fejét elöre döntötte, haja köré húlt, a hosszú tincsek a porba hulltak. Gyilkos. gyilkossá is lenne? Megtenné? Ezt is megtennék vele? Ezt is hagyná?
- Nem! – rekedt hangja erösen csengett. Megilletödött saját magától. A gondolat végre testet öltött. Kipróbálta még egyszer. – Nem, Nem, Nem! – a végén ordította. Végre kiszabadult. Végre kijött valami. ùgy érezte valami bent tartogatott rossz jött ki ezzel a hanggal, egy pici rossz, egy pici súlly. Könnyebb lett. 1000 kg helyett már csak 999.
- Nem leszek gyilkos. – motyogta. Hátradölt. Ráült lábára, fejét hátra döntötte, szemét becsukta. utoljára akkor látta az eget, mikor keresztre feszítették. elötte mikor? Mikor nézett igazán fel az égre? Mikor láthatta a Nap boldogan arcát, láthatta a Nap a mosolyát? èlvezte a nap forró sugarait. Tüzelt. Június közepe volt, de 30 fokos forróság. ègette a nap az arcát.
- Helené. – szólt Cecil halkan. Megijedt, válla összerázkódott. Elfeledkezett a mögötte lévö alakokról, persze mert már rég nem kiabáltak utána.
- Nem leszek gyilkos.
- Jól van. Persze, hogy nem. – mondta, majd hallotta, ahogy közelebb jön. Tudta, hogy letérdel mellé, és tudta, hogy Cecil most viaskodik magával. Tudta, hogy meg szeretné érinteni öt, de nem meri, fél, hogy megint rosszul lesz, hogy elront valamit.
- cecil.
- Igen?
- Utálom a Helené-t.
- Mit szeretsz?
- Eny, vagy El.
- Jól van Eny. Szeretnél sétálni?
- Küld el őket. – kérte, de hangja elég hangos volt, Cecilnek nem kellett megismételnie a kérést, hallotta, ahogy a férfiak elcammognak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Hálás volt nekik ezért. Felállt, az erdő felé kezdett sétálni, cecil szó nélkül követte. Lefele nézett a lábára, lábújjaira. Az előbb nem érzett fájdalmat, most megérezte törött lába tiltakozását a megerőltetés ellen.
- Szép kert, ugye? Imádok itt kint lenni. Gyakran ki is ülünk ide. Nyáron általában itt vacsorázunk. – a távolba mutatott, s ö habozás nélkül követte kezét a szemével, egy kicsi fa pavilon volt, asztallal és paddal. – Ott szoktunk enni. Furcsa, mert barbár erőszakos népnek tartanak minket, mikor nincs még egy olyan nép, aki így vigyázna gyermekeire, asszonyaira. De ezt majd te is megtapasztalod. – mondta, miközben hátrasimította egy tincsét. – èn sajnos még nem találtam meg a szerelmemet. Nem mintha nem keresném elszántan, de hát nem akar összejönni. Tudod, egy jó ideig nem is bántam, mert láttam, hogy a szerelmes férfiak mennyire ragaszkodóak, és féltékenyek, basáskodóak, én szabad akartam lenni. De már 400 évet megéltem, és az alkalmi kalandok, a barátok már nem …többre vágyom. Saját családra. Irigylem Susyt. Ö most várja a második gyermekét. Jó rájuk nézni. Isaak-al nagyon jól megvannak. de majd te is meglátod. Emlékszel arra a kisfiúra, mindig a kertben szokott játszani, 5 éves forma, barna hajú, csintalan. Ö az elsö fiuk, David. Kishuga lesz, ha minden igaz. Mond csak, te szereted a gyerekeket? –kérdezte, mire bólintott, és intett, hogy folytassa. Örült cecil fecsegésének. Régen mindig is utálta a semmitmondó beszédet, de Cecilt megszerette az elmúlt hetek során. Mindig csupa kedves, szép dologról beszélt, kellemes, lágy hangján. Sokszor megnyugtatta. Most viszont türelmetlen volt. Örült, hogy a nő beszél, kitölti az űrt, hogy nem várja el tőle, hogy most már ö beszéljen, de leginkább arra vágyott, hogy egyedül maradhasson.
- Menjünk vissza. – szólt, majd meg is fordult. Nem nézett hátra társnöjére, de lépteit hallotta. gyors léptekkel ment végig az impozáns házon, mely igazából egy kastély volt. hatalmas épület, nagy betonfalakkal körülvéve, az erdő közepén. Barokk kétszintes épület volt, fehér falakkal, ízléses díszítéssel, egyszerűségében gyönyörű. Bent viszont mellözött bármiféle pompát, a kényelem és praktika volt a fö szempont, de így is szép volt. Nem is tudott volna ideképzelni méregdrága antik bútorokat, és mükincseket, ahol a nök az oldalukon kardal járkáltak, a gyermekek sárosan szaladgáltak ki és be, és ahol a férfiak a pihenésnek, szórakozásnak éltek. ez a ház egy menedék volt a háború elöl, otthon, a béke szigete, nem pedig egy kiállításra szánt porond. Lesütött szemmel ment felfelé, már zavarták az ismeretlen kérd tekintetek, az átlátszó anyagú hálóing. Körbefonta magán a kezét, hogy remegését csökkentse, majd úgy csukta be maga mögött az ajtót, mintha csak a legszörnyűbb szörnyek állnának odakint. Talán azok is állnak. Nem. A legszörnyűbb szörnyeket megölték, egy odakint raboskodik.
- Nem bántanak mást. – motyogta, miközben az ablakhoz sétált. Már rég tudta, hogy nem lehet kinyitni, mégis ösztönösen a kilincs felé nyúlt. Most, hogy hosszú-hosszú idö óta elöször kint járt, a bezártság az eddigieknél sokkal nagyobb erővel tört rá.
- Jól vagy?
- nem. Nyisd ki. – motyogta, miközben mellkasához kapott. Hatalmas súly volt rajta, összenyomta, nem kapott levegöt. A pinceszoba sötét falai nehezedtek rá, a dohos, állott, piszkos levegö, tele emberségének büzével. ùjjai a hálóingbe martak, azt tépte le magáról, miközben tudta, nem a pillekönnyü anyag az, ami zavarja.
- Kinyitottam. èrzed a friss levegöt? èrzed már itt is? – kérdezte cecil, miközben legugolt mellé. Feltápászkodott és az ablakhoz sátált, megnyugodott, mikor a forró levegö megcsapta arcát. Még többet akart. Nem szeretett odakint, gyülölt idebent. Többet akart. Hirtelen semmi sem volt jó. Minden túl nagy, vagy túl kicsi, túl szoros, vagy túl laza, túl meleg, túl hideg. Le akarta vetközni ezt az érzést, de fogalma sem volt arról, mit csináljon.
- Ruhát. – nyögte zihálva, de cecil, nem reagált a szavaira, félt egyedül hagyni öt. Remegö kézzel nyúlt cserepes ajkaihoz, két újja közül azonban hiányzott valami. Cigi. Micsoda luxus, micsoda régi vágy! Hogy sóvárgott egy cigiért, igen, meg egy jó fajta skót whiskyért, húsért, meggyes pitéért, melegfürdöért, kölniért, ágyért, egy korty vízért, egy korty levegöért, egy korty békéért…………egy pillanatért, fájdalom nélkül. Hogy vágyott minderre, igen, az elején. Aztán már nem vágyott semmire csak halálra. Most is arra vágyik, de…. Kihúzta magát, és mély levegöt vett. A súly együtt emelkedett a mellkasával, nyomta, kínozta, de hagyta levegöhöz jutni, hagyta kitisztulni elméjét.
- Cecil. Szerezz nekem ruhát. Egy doboz cigit, egy adag whiskyt. Ha megteszed, vacsorázni fogok, megeszek mindent, nemcsak levest, mindent. ès ott eszem meg és azzal, akivel szeretnéd, jó? – kérdezte, és most először, hosszú idő óta először, reménykedés volt a hangjában.
- Jól van. – mondta, majd távozott az ajtón. Ely az ablakhoz lépett, és lenézett a kétemelet magasságból. Magasan volt, alatta pedig beton járda vezetett végig. Ha fejest ugrik meghal, de nem akart meghalni. Nem, az utolsó cigarettáig nem.
Belenézett a tükörbe, melyet elsö adandó alkalommal, mikor kiment a fürdöbe letakart a törülközövel. Nem látta magát, már jó régóta. Nem is akarta. A lány, aki volt, meghalt. Az újra nem volt kiváncsi. Most viszont levette a tükörröl a vászont, és hátralépett. Sötétkék farmart kapott, és egy fehér pamut pólót. XS-es méret, sztreccs anyag. Minden darab feszült rajta, így kiemelt minden egyes csontot. Mást nem tudott kiemelni, nem volt más. Jah de, a fehér anyag szinte egybeolvadt böre sápadtságával, melyen a sebhelyek rózsaszínen világítottak, vonzották a tekintetet. Arca is éppoly beesett volt, éppoly viaszfehér. Nem ütött ki arcából semmi, hajdan dús vonzó ajkai egészséges rózsaszínen virítottak, most eltünt arca homályában. Èlettöl csillogó kék szemei, most mintha szürkék lettek volna. Csak a szeme alatt a sötét karikák ütöttek ki, de azok nagyon. ùgy nézett ki, mint akit leütöttek. Egyedül szép ívű fekete szemöldöke volt a régi, mást nem talált. Sötétbarna dús egészséges haja is, most lapos volt, egészségtelen, száraz.
- Az arcomhoz sosem nyúltak. Mégis….senki sem ismerne fel. – motyogta, miközben a tükörben Cecilre nézett, aki mögötte állt, kezében egy pohárral, és egy kicsi dobozzal, melyet majd csak a vacsora végén fog megkapni.
- Kérem az italt. Anélkül képtelen volnék. – mondta, miközben megfordult, és kezét kinyújtva indult a nö felé, aki nem tiltakozott, kezébe nyomta a poharat, de közben a cigarettát elsüllyesztette a zsebébe, majd kiment a fürdöböl. Ely villámgyorsan benyalta az italt, majd a poharat egy villámgyors mozdulattal a mosdó alá rejtette. Mire cecil hátrafordult, kezeivel a hajába túrt, és úgy csinált, mint aki szörnyen elégedetlen, pedig nem is érdekelte.
- Hoznál majd nekem hajcsatokat, otthon mindig kontyban hordtam a hajam. Idegesít, ha ki van bontva, mondta, miközben hátradobta válla fölött haját, mely a fenekéig ért. Le fogja vágni.
- Jól van. Pár nap és átköltözhetsz az új szobádba, ott lesz majd fésülködöasztal, és ruhásszekrény is. Beszerzünk neked minden fontos dolgot, és keresünk neked munkát is. – mondta, majd láthatott valamit az arcán, mert gyorsan hozzátette. – Amíg nem változol át, muszáj itt lenned, és hidd el jobb, ha van valami amivel elfoglalhatod magad. Dolgozhatsz páldául a konyhán, Susy szívesen látna, hiszen…….
Ely nem figyelt a szavaira. Ment utána, és érezte, ahogy minden lépésre megfájdul mindkét lába, figyelte, hogy akármennyire is igyekszik húzza a balt. Figyelte, ahogy kezei remegnek. Figyelte, ahogy az emberek, vagy farkasok lesütik szemüket, mikor találkozik pillantásuk, és figyelte a saját arcát is, ahogy megtükröződik más felületeken. Miért nem ölték meg? Olyan sokat töprengett ezen. Miért akarták, hogy a vérfarkasok megtalálják, meggyógyítsák? Most döbbent rá. Selejt a soraik között, egy gyenge pont, akit oltalmazni, gyámolítani kell. A vámpírok tudják, hogy okozhatják a legnagyobb kárt, egy halott farkas, még mindig jobb, mint egy selejt farkas. Persze ö még csak nem is farkas. Még csak ember. Még nem halhatatlan, az öngyilkosság még véghezvihető. „Meghalni kéne, de nem lehet. A vállalat nem engedi a lelkemet.” – dúdolni kezdett, majd ugrott egyet, mikor valaki finoman végigsimított karján. Abbahagyta a dúdolást és körülnézett. A kertben volt, egy asztalnál ült, más férfiak és nők társaságában. Nem emlékezett, hogy került ide.
- Igen? – kérdezte oldalra fordulva, Cecil aggódó szemébe nézve. – Elkalandoztam. Nem figyeltem. Megismételnéd? – kérdezte és próbált a lehető legnormálisabb lenni, habár tudta, hogy felesleges.
- Azt kérdeztem, hogy tetszik a ház, a környék? szereted a természetet? – szólalt meg egy nő, aki sléjen szemben ült vele. Szép volt, de vonásaiból áradt egyfajta férfias keménység, viselkedése, beszédmódja, öltözete, rövidre nyírt haja. Nő volt, szép barna hajjal, barna szemmel, pisze orral, szépen ívelt szájjal, dús keblekkel, de harcos is.
- Szép. – mondta, mert úgy érezte nem tud többet mondani börtöne legújabb helyszínéről. Hogy nyilatkozna a madár a kalitkájáról, kevésbé fájlalná a szabadságot, csak mert a kalitka aranyozott?
- Városban éltél ugye? – jött egy mély hang oldalról, de nem látta a többi asztalnál ülötöl.
- Igen. Ott éltem. – mondta, de hangsúlyozása furcsa volt. Szavai úgy hatottak, hogy ott ÉLT, míg másutt már halott. – Akkor bizonyára gyűlölöd ezt a helyet, nemde bár? Az elszigeteltséget. – folytatta a férfi, s Ely látta, hogy a többiek mérgesen, figyelmeztetöen pillantanak rá. Ely végignézett az asztalnál ülőkön. 12 személyes asztal volt, de 3 szék még üresen maradt. Férfiak és nök. Egyenrangúak, szépek, tiszteletet parancsolóak. Nem illik ide.
- Sokat kirándultam, aktív környezetvédő voltam. Egyetemi bulik helyett a barátaimmal aláírásokat gyűjtöttünk, fákhoz láncoltuk magunkat, aktívan küzdöttünk a természetért.
- Oh, egy hippivel van dolgunk.
- Nem.
- Gondolom húst sem eszel.
- Nem ettem.
- Templomba is jártál.
- Ateista voltam világéletemben.
- A vámpíroknál is ateista voltál? Ne mond, hogy nem könyörögtél egy felsőbb hatalomhoz, vagy éppen nem szidtad azt.
- Lukas elég legyen. – szólalt meg Regan, aki az asztalfőnél ült. Ely ránézett, a férfi féltő, óvó szemeibe. Nem érdemli meg. Lukas az egyetlen aki jól látja öt, annak ami, mocskosnak, szánalmasnak.
A válasz ott volt a nyelve végén, de nem tudott megszólalni. Az állandó görcs a gyomrában, feljebb kúszott nemrég szabadult torkára. Sosem hitt Istenben. Nem. Az embereket szidta, magát, a vámpírokat, a lényeket akik miatt szenvedett. Sosem voltak ábrándjai, sosem gondolta, hogy megmenekül. Nem imádkozott. Gondolkodott, bízott magában. Abban, hogy a teste elég gyenge, és hamar megtörik. Csalódott. Remélte a halált, várta a nemlétet, de nem a búzamezőket,a fehér felhőket, a találkozást a családjával. A nemlétet várta, a semmit. A teste rothadását a földben. Borzalmas kegyetlenség volna, egy ilyen lelket tovább éltetni valahol máshol. Legyen az pokol, menny, vagy valami más.
- Itt a vacsora! – jelent meg egy magas nö egy tállal a kezében. Mögötte az alkalmazottak sorakoztak, egy 50 év körüli telt embernö, és egy fiatal szépség nagy gömbölyű pocakkal. Fekete haj, zöld szem, vékony ajkak, éles arccsont. Hosszú egyenes haja alól, kilógott hegyes füle. Lényéből is áradt valami. Valahogy légiesnek tűnt. Ely úgy gondolta, fel tudná kapni, még így is, hogy állapotos, bár így sem volt telt, nagy pocakján kívül, nem úgy mint más terhes nők, nem volt kövér, nem lett telt,sőt mintha túl sovány lett volna. Az érkezettek letették a tálakat, majd maguk is leültek. Ez meglepte Elyt. Sejtette, hogy a magas vörös hajú nő Suzy lehet a szakács, de nem hitte, hogy az embernönek, vagy a lánynak helye lenne a társaságban. Persze miután ö is itt ül…
- Szia, én Suzy vagyok. – intett oda a nő, miközben összekulcsolta kezét a mellette ülő férfiéval. A férje.
- Èn Teresa vagyok. –mondta az idős embernö, miközben barátságosan intett, majd a mellette ülő lányra bökött. – Ö Odola. Francia. Még csak 2 hónapja van itt, és még nem beszéli az angolt. – mondta a nö, majd visszafordult, és a tálért nyúlt, csevegni kezdett valaki mással. Elynek azonban megakadt a szeme az asszony mellette ülö lányon. A lány mereven maga elé nézett. Szépséges arca mély fájdalmat tükrözött. Ely megsajnálta. Èletében most először hálát adott francia tanulmányaiért, melyeket egyébként utált.
- Sok beszélgetőpartnered akad? – kérdezte, mire a lány meglepetten kapta felé a fejét. A pillanat döbbenete után megrázta a fejét.
- Laurence beszéli egy kicsit a nyelvet, de ö csak látogatóba jött egyszer. Harcol. Teresa és Susy kézzel lábbal mutogatnak. Vicces. – mondta, majd halványan elmosolyodott. Ely nem tudta mi mást kérdezhetne. A mi vagy te? ès miért vagy itt? Ki az apa?– túl bunkónak tünt. ìgy inkább Jó étvágyat kívánt és elfordult. 3 emberen keresztül átkiabálva, idegen nyelven beszélni amúgy sem túl illő dolog.
- Nem is tudtam, hogy tudsz franciául. – motyogta Cecil, miközben lenyelt egy falatot. Ely a saját még üres tányérjára pillantott, majd az előtte elterülő jól tele pakolt tálra, a sültcsülkökre. Nem válaszolt. Torka összeszorult, ahogy szüleire gondolt és bácsikájára, az ostoba nyelvleckékre, amiket utált.
Nyelvvizsgát szerzett németből és franciából, és alapfokon beszélt spanyolul, románul, és olaszul. A szülei büszkék voltak rá, nagy reményeket fűztek hozzá. Egyengették az útját a bácsikáján keresztül, aki nagykövet volt. ùgy gondolták belöle is azt faragnak. Elyt elöntötte a bűntudat, ahogy visszagondolt lázongására, önfeledt tiltakozására a jövőjét illetően. Nem kérte magának azt a jövőt, amit a szülei elképzeltek neki. Most még a lelkét is odaadná érte. Elhessegette a gondolatokat. Nem akart a múlton töprengeni. Egy olyan mozzanat sem volt, amire gondolni akart, ha rossz volt azért, ha pedig jó azért, mert hiányzott neki, mutatta mennyit is veszített. közben igyekezett úrrá lenni remegő kezén, hogy a tálból kivett krumpli, ne pottyanjon le, még a tányérja elérése előtt
- Nekem sose volt jó a nyelvérzékem, pedig a hosszú évek alatt igazán sokat tanulhattam volna– mondta végül cecil, nem véve tudomásul hallgatását, de közben elfordult, mert Suzy szólt neki.
- Holnap be kéne menjek a városba. Besegítenél a konyhán? 3-an is alig bírjuk, ha én lelépek, Teresa szívbajt fog kapni. – mondta, mire a férfiak is felkapták a fejüket és ijedten pillantottak Cecilre. attól ijedtek meg mi lesz, ha elvállalja, vagy attól, mi lesz ha nem?
- Majd én besegítek. Tudok egy kicsit főzni. – motyogtam, mire Cecil, és a férfiak is megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Nem. Helenének még pihennie kell. – Regan hangja halk volt, mégis erős, megkérdőjelezhetetlen.
- Jól vagyok. S nem fogom az első késsel elmetszeni a torkom. Nem kell aggódni. – mondtam, és most a hangom gyanúsan erős volt. Az eddigi remegés, most elszántsággá változott. Farkasszemet néztem Regannel, ami megtépázott idegeim miatt, igencsak nagy kihívásnak számított, de végül rábólintott. Hiszen igazat mondtam neki. A torokmetszés nem jó. Ha nem vagyok elég mély és pontos, egy szorítókötéssel könnyen megoldható az életben tartás. Viszont, ha szívvel beleszaladnák egy késbe? Persze ez is bonyolult. Ki kell tapintani a helyet a bordák között, és elég nagy eröt kell kifejteni. Felfele kell szúrni. ès…..elvigyorodott. S azon kapta magát, hogy jobb kezével a bordái között matat. ùgy kapta el onnan a kezét, mintha lopáson kapták volna, arcáról is hamar letörölte a vigyort, de Regan fürkészö tekintete azt mutatta, nem kerülte el figyelmét, a mozdulat, s a mögötte rejlö szándék.
Nem eszik. Nem hallja Cecil fenyegetéseit. nem látja Cecilt sem. àtnéz a feje fölött. nem akarja látni. Dühös rá. Elöhívta a szörnyeket. cecil elmegy. helené ugyanúgy fekszik. szeme szúr és ég. Be kéne csukni. Le akar ragadni. Nem csukja be. ùgy még élesebb a kép. A falat nézi. Hibákat, foltokat keres. nyílik az ajtó, de nem néz oda. Az oldalán fekszik. Számol. Hangokat hall, férfi öblös hangok, léptek, sokan vannak. gyorsan felül. Magas, marcona férfiak, akik félve pislantanak hol rá, hol a merev képü cecilre, aki viszont mereven öt nézi. Várja a kirohanást, olyat, mint a tegnapi. helené számol. Elfelejti. Nem baj. Verseket mond. Más történés ködös. Csak másodrészt érzékeli, figyeli a férfiakat, a mondandójukat.
- Jöttünk meglátogatni. Most jöttünk haza. Vadásztunk a………
„Ez a sírás a kö alól, a szó alól, a fény mögül, szökökút függönye mögül, hány éve szól, hány napja szól”
- ès megtaláltuk öket. sokan voltak, de végeztünk velük. Mindenkivel. Megöltük öket. Figyelsz?
- „a szél boltívei alól, a házak gyökere alól, csak sír és sír és kéreget a folyó lágy nyelve alól, a halottak háta mögül”
- Azt hittük talán örülsz. ejtettünk egy foglyot. Említette a neved. A társai Gale-nek hívták.
- „fölpántlikázott tüz alól, csak sír és sír és kéreget ez a sírás a kö alól” felkapta a fejét. Elfelejtette a vers többi részét. Gale. Keze ökölbe szorult. Itt van Gale. Körmei a tenyerébe vájtak. Gale. Megöli Galet. Remegett. tör. Látta maga elött a fekete hajú férfit, kezében a törrel. Használta is. A lány remegett. Most nem tudott sírni. Ordítani akart. ordítani a férfiért. Ordítani egy törért. Megöli. Kipattant az ágyból. Még fájt a lába. Volt egy botja. Nem érdekelte. lassan elindult az ajtó fele, de egyre gyorsabb lett, a férfiak elálták az útját. Kitépte az ajtót és elindult. Nem járt még odakint soha. Folyosó. ösztönösen balra fordult. Léptei egyre szaporábbak lettek, míg végül rohant. Hallotta háta mögül a lábak dübörgését, a hangokat. Nem értette a szavakat. Szaladt, rohant végig, le a lépcsön, döbbent emberek gyűrűjében. Hálóinge rá tapadt, messze lobogott mögötte, de meztelensége sem érdekelte. nem érdekelte, ha többet látnak a mocsokból, mint illene. nem állták az útját, döbbent farkasok és emberek. àtrohant a konyhán, ki a szabad ég alá. Nem állt meg, rohant tovább. Talpa alatt a fü puha, ropog. Egy távoli ház felé rohant. Fájt a lába, fájt a szíve, tenyeréböl vér csöpögött, remélte törré változik. Valami olyan düh hajtotta, melyet már rég elvesztett, melyet már rég kivertek belöle. Ez új volt, nem félelem, nem büntudat, nem gyalázat. Nem olyan, amitöl összekuporodott, a sarokba bújt és zokogott. Ez a düh pusztító volt, emésztö, halálos. Az adrenalin végigszántott a testén, új eröt kapott, és úgy érezte egy tehenet is ketté tudna harapni mérgében. Megfizet, megöli. Lassan, fájdalmasan, puszta kézzel és törrel. Megfélemlítve, megalázva, meggyalázva, mocskosan, vértől csatakosan. megtorpant. Hirtelen állt meg, a nagy sebességben meg is botlott, elöre esett. Véres kezével a porba tenyerelt, fejét elöre döntötte, haja köré húlt, a hosszú tincsek a porba hulltak. Gyilkos. gyilkossá is lenne? Megtenné? Ezt is megtennék vele? Ezt is hagyná?
- Nem! – rekedt hangja erösen csengett. Megilletödött saját magától. A gondolat végre testet öltött. Kipróbálta még egyszer. – Nem, Nem, Nem! – a végén ordította. Végre kiszabadult. Végre kijött valami. ùgy érezte valami bent tartogatott rossz jött ki ezzel a hanggal, egy pici rossz, egy pici súlly. Könnyebb lett. 1000 kg helyett már csak 999.
- Nem leszek gyilkos. – motyogta. Hátradölt. Ráült lábára, fejét hátra döntötte, szemét becsukta. utoljára akkor látta az eget, mikor keresztre feszítették. elötte mikor? Mikor nézett igazán fel az égre? Mikor láthatta a Nap boldogan arcát, láthatta a Nap a mosolyát? èlvezte a nap forró sugarait. Tüzelt. Június közepe volt, de 30 fokos forróság. ègette a nap az arcát.
- Helené. – szólt Cecil halkan. Megijedt, válla összerázkódott. Elfeledkezett a mögötte lévö alakokról, persze mert már rég nem kiabáltak utána.
- Nem leszek gyilkos.
- Jól van. Persze, hogy nem. – mondta, majd hallotta, ahogy közelebb jön. Tudta, hogy letérdel mellé, és tudta, hogy Cecil most viaskodik magával. Tudta, hogy meg szeretné érinteni öt, de nem meri, fél, hogy megint rosszul lesz, hogy elront valamit.
- cecil.
- Igen?
- Utálom a Helené-t.
- Mit szeretsz?
- Eny, vagy El.
- Jól van Eny. Szeretnél sétálni?
- Küld el őket. – kérte, de hangja elég hangos volt, Cecilnek nem kellett megismételnie a kérést, hallotta, ahogy a férfiak elcammognak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Hálás volt nekik ezért. Felállt, az erdő felé kezdett sétálni, cecil szó nélkül követte. Lefele nézett a lábára, lábújjaira. Az előbb nem érzett fájdalmat, most megérezte törött lába tiltakozását a megerőltetés ellen.
- Szép kert, ugye? Imádok itt kint lenni. Gyakran ki is ülünk ide. Nyáron általában itt vacsorázunk. – a távolba mutatott, s ö habozás nélkül követte kezét a szemével, egy kicsi fa pavilon volt, asztallal és paddal. – Ott szoktunk enni. Furcsa, mert barbár erőszakos népnek tartanak minket, mikor nincs még egy olyan nép, aki így vigyázna gyermekeire, asszonyaira. De ezt majd te is megtapasztalod. – mondta, miközben hátrasimította egy tincsét. – èn sajnos még nem találtam meg a szerelmemet. Nem mintha nem keresném elszántan, de hát nem akar összejönni. Tudod, egy jó ideig nem is bántam, mert láttam, hogy a szerelmes férfiak mennyire ragaszkodóak, és féltékenyek, basáskodóak, én szabad akartam lenni. De már 400 évet megéltem, és az alkalmi kalandok, a barátok már nem …többre vágyom. Saját családra. Irigylem Susyt. Ö most várja a második gyermekét. Jó rájuk nézni. Isaak-al nagyon jól megvannak. de majd te is meglátod. Emlékszel arra a kisfiúra, mindig a kertben szokott játszani, 5 éves forma, barna hajú, csintalan. Ö az elsö fiuk, David. Kishuga lesz, ha minden igaz. Mond csak, te szereted a gyerekeket? –kérdezte, mire bólintott, és intett, hogy folytassa. Örült cecil fecsegésének. Régen mindig is utálta a semmitmondó beszédet, de Cecilt megszerette az elmúlt hetek során. Mindig csupa kedves, szép dologról beszélt, kellemes, lágy hangján. Sokszor megnyugtatta. Most viszont türelmetlen volt. Örült, hogy a nő beszél, kitölti az űrt, hogy nem várja el tőle, hogy most már ö beszéljen, de leginkább arra vágyott, hogy egyedül maradhasson.
- Menjünk vissza. – szólt, majd meg is fordult. Nem nézett hátra társnöjére, de lépteit hallotta. gyors léptekkel ment végig az impozáns házon, mely igazából egy kastély volt. hatalmas épület, nagy betonfalakkal körülvéve, az erdő közepén. Barokk kétszintes épület volt, fehér falakkal, ízléses díszítéssel, egyszerűségében gyönyörű. Bent viszont mellözött bármiféle pompát, a kényelem és praktika volt a fö szempont, de így is szép volt. Nem is tudott volna ideképzelni méregdrága antik bútorokat, és mükincseket, ahol a nök az oldalukon kardal járkáltak, a gyermekek sárosan szaladgáltak ki és be, és ahol a férfiak a pihenésnek, szórakozásnak éltek. ez a ház egy menedék volt a háború elöl, otthon, a béke szigete, nem pedig egy kiállításra szánt porond. Lesütött szemmel ment felfelé, már zavarták az ismeretlen kérd tekintetek, az átlátszó anyagú hálóing. Körbefonta magán a kezét, hogy remegését csökkentse, majd úgy csukta be maga mögött az ajtót, mintha csak a legszörnyűbb szörnyek állnának odakint. Talán azok is állnak. Nem. A legszörnyűbb szörnyeket megölték, egy odakint raboskodik.
- Nem bántanak mást. – motyogta, miközben az ablakhoz sétált. Már rég tudta, hogy nem lehet kinyitni, mégis ösztönösen a kilincs felé nyúlt. Most, hogy hosszú-hosszú idö óta elöször kint járt, a bezártság az eddigieknél sokkal nagyobb erővel tört rá.
- Jól vagy?
- nem. Nyisd ki. – motyogta, miközben mellkasához kapott. Hatalmas súly volt rajta, összenyomta, nem kapott levegöt. A pinceszoba sötét falai nehezedtek rá, a dohos, állott, piszkos levegö, tele emberségének büzével. ùjjai a hálóingbe martak, azt tépte le magáról, miközben tudta, nem a pillekönnyü anyag az, ami zavarja.
- Kinyitottam. èrzed a friss levegöt? èrzed már itt is? – kérdezte cecil, miközben legugolt mellé. Feltápászkodott és az ablakhoz sátált, megnyugodott, mikor a forró levegö megcsapta arcát. Még többet akart. Nem szeretett odakint, gyülölt idebent. Többet akart. Hirtelen semmi sem volt jó. Minden túl nagy, vagy túl kicsi, túl szoros, vagy túl laza, túl meleg, túl hideg. Le akarta vetközni ezt az érzést, de fogalma sem volt arról, mit csináljon.
- Ruhát. – nyögte zihálva, de cecil, nem reagált a szavaira, félt egyedül hagyni öt. Remegö kézzel nyúlt cserepes ajkaihoz, két újja közül azonban hiányzott valami. Cigi. Micsoda luxus, micsoda régi vágy! Hogy sóvárgott egy cigiért, igen, meg egy jó fajta skót whiskyért, húsért, meggyes pitéért, melegfürdöért, kölniért, ágyért, egy korty vízért, egy korty levegöért, egy korty békéért…………egy pillanatért, fájdalom nélkül. Hogy vágyott minderre, igen, az elején. Aztán már nem vágyott semmire csak halálra. Most is arra vágyik, de…. Kihúzta magát, és mély levegöt vett. A súly együtt emelkedett a mellkasával, nyomta, kínozta, de hagyta levegöhöz jutni, hagyta kitisztulni elméjét.
- Cecil. Szerezz nekem ruhát. Egy doboz cigit, egy adag whiskyt. Ha megteszed, vacsorázni fogok, megeszek mindent, nemcsak levest, mindent. ès ott eszem meg és azzal, akivel szeretnéd, jó? – kérdezte, és most először, hosszú idő óta először, reménykedés volt a hangjában.
- Jól van. – mondta, majd távozott az ajtón. Ely az ablakhoz lépett, és lenézett a kétemelet magasságból. Magasan volt, alatta pedig beton járda vezetett végig. Ha fejest ugrik meghal, de nem akart meghalni. Nem, az utolsó cigarettáig nem.
Belenézett a tükörbe, melyet elsö adandó alkalommal, mikor kiment a fürdöbe letakart a törülközövel. Nem látta magát, már jó régóta. Nem is akarta. A lány, aki volt, meghalt. Az újra nem volt kiváncsi. Most viszont levette a tükörröl a vászont, és hátralépett. Sötétkék farmart kapott, és egy fehér pamut pólót. XS-es méret, sztreccs anyag. Minden darab feszült rajta, így kiemelt minden egyes csontot. Mást nem tudott kiemelni, nem volt más. Jah de, a fehér anyag szinte egybeolvadt böre sápadtságával, melyen a sebhelyek rózsaszínen világítottak, vonzották a tekintetet. Arca is éppoly beesett volt, éppoly viaszfehér. Nem ütött ki arcából semmi, hajdan dús vonzó ajkai egészséges rózsaszínen virítottak, most eltünt arca homályában. Èlettöl csillogó kék szemei, most mintha szürkék lettek volna. Csak a szeme alatt a sötét karikák ütöttek ki, de azok nagyon. ùgy nézett ki, mint akit leütöttek. Egyedül szép ívű fekete szemöldöke volt a régi, mást nem talált. Sötétbarna dús egészséges haja is, most lapos volt, egészségtelen, száraz.
- Az arcomhoz sosem nyúltak. Mégis….senki sem ismerne fel. – motyogta, miközben a tükörben Cecilre nézett, aki mögötte állt, kezében egy pohárral, és egy kicsi dobozzal, melyet majd csak a vacsora végén fog megkapni.
- Kérem az italt. Anélkül képtelen volnék. – mondta, miközben megfordult, és kezét kinyújtva indult a nö felé, aki nem tiltakozott, kezébe nyomta a poharat, de közben a cigarettát elsüllyesztette a zsebébe, majd kiment a fürdöböl. Ely villámgyorsan benyalta az italt, majd a poharat egy villámgyors mozdulattal a mosdó alá rejtette. Mire cecil hátrafordult, kezeivel a hajába túrt, és úgy csinált, mint aki szörnyen elégedetlen, pedig nem is érdekelte.
- Hoznál majd nekem hajcsatokat, otthon mindig kontyban hordtam a hajam. Idegesít, ha ki van bontva, mondta, miközben hátradobta válla fölött haját, mely a fenekéig ért. Le fogja vágni.
- Jól van. Pár nap és átköltözhetsz az új szobádba, ott lesz majd fésülködöasztal, és ruhásszekrény is. Beszerzünk neked minden fontos dolgot, és keresünk neked munkát is. – mondta, majd láthatott valamit az arcán, mert gyorsan hozzátette. – Amíg nem változol át, muszáj itt lenned, és hidd el jobb, ha van valami amivel elfoglalhatod magad. Dolgozhatsz páldául a konyhán, Susy szívesen látna, hiszen…….
Ely nem figyelt a szavaira. Ment utána, és érezte, ahogy minden lépésre megfájdul mindkét lába, figyelte, hogy akármennyire is igyekszik húzza a balt. Figyelte, ahogy kezei remegnek. Figyelte, ahogy az emberek, vagy farkasok lesütik szemüket, mikor találkozik pillantásuk, és figyelte a saját arcát is, ahogy megtükröződik más felületeken. Miért nem ölték meg? Olyan sokat töprengett ezen. Miért akarták, hogy a vérfarkasok megtalálják, meggyógyítsák? Most döbbent rá. Selejt a soraik között, egy gyenge pont, akit oltalmazni, gyámolítani kell. A vámpírok tudják, hogy okozhatják a legnagyobb kárt, egy halott farkas, még mindig jobb, mint egy selejt farkas. Persze ö még csak nem is farkas. Még csak ember. Még nem halhatatlan, az öngyilkosság még véghezvihető. „Meghalni kéne, de nem lehet. A vállalat nem engedi a lelkemet.” – dúdolni kezdett, majd ugrott egyet, mikor valaki finoman végigsimított karján. Abbahagyta a dúdolást és körülnézett. A kertben volt, egy asztalnál ült, más férfiak és nők társaságában. Nem emlékezett, hogy került ide.
- Igen? – kérdezte oldalra fordulva, Cecil aggódó szemébe nézve. – Elkalandoztam. Nem figyeltem. Megismételnéd? – kérdezte és próbált a lehető legnormálisabb lenni, habár tudta, hogy felesleges.
- Azt kérdeztem, hogy tetszik a ház, a környék? szereted a természetet? – szólalt meg egy nő, aki sléjen szemben ült vele. Szép volt, de vonásaiból áradt egyfajta férfias keménység, viselkedése, beszédmódja, öltözete, rövidre nyírt haja. Nő volt, szép barna hajjal, barna szemmel, pisze orral, szépen ívelt szájjal, dús keblekkel, de harcos is.
- Szép. – mondta, mert úgy érezte nem tud többet mondani börtöne legújabb helyszínéről. Hogy nyilatkozna a madár a kalitkájáról, kevésbé fájlalná a szabadságot, csak mert a kalitka aranyozott?
- Városban éltél ugye? – jött egy mély hang oldalról, de nem látta a többi asztalnál ülötöl.
- Igen. Ott éltem. – mondta, de hangsúlyozása furcsa volt. Szavai úgy hatottak, hogy ott ÉLT, míg másutt már halott. – Akkor bizonyára gyűlölöd ezt a helyet, nemde bár? Az elszigeteltséget. – folytatta a férfi, s Ely látta, hogy a többiek mérgesen, figyelmeztetöen pillantanak rá. Ely végignézett az asztalnál ülőkön. 12 személyes asztal volt, de 3 szék még üresen maradt. Férfiak és nök. Egyenrangúak, szépek, tiszteletet parancsolóak. Nem illik ide.
- Sokat kirándultam, aktív környezetvédő voltam. Egyetemi bulik helyett a barátaimmal aláírásokat gyűjtöttünk, fákhoz láncoltuk magunkat, aktívan küzdöttünk a természetért.
- Oh, egy hippivel van dolgunk.
- Nem.
- Gondolom húst sem eszel.
- Nem ettem.
- Templomba is jártál.
- Ateista voltam világéletemben.
- A vámpíroknál is ateista voltál? Ne mond, hogy nem könyörögtél egy felsőbb hatalomhoz, vagy éppen nem szidtad azt.
- Lukas elég legyen. – szólalt meg Regan, aki az asztalfőnél ült. Ely ránézett, a férfi féltő, óvó szemeibe. Nem érdemli meg. Lukas az egyetlen aki jól látja öt, annak ami, mocskosnak, szánalmasnak.
A válasz ott volt a nyelve végén, de nem tudott megszólalni. Az állandó görcs a gyomrában, feljebb kúszott nemrég szabadult torkára. Sosem hitt Istenben. Nem. Az embereket szidta, magát, a vámpírokat, a lényeket akik miatt szenvedett. Sosem voltak ábrándjai, sosem gondolta, hogy megmenekül. Nem imádkozott. Gondolkodott, bízott magában. Abban, hogy a teste elég gyenge, és hamar megtörik. Csalódott. Remélte a halált, várta a nemlétet, de nem a búzamezőket,a fehér felhőket, a találkozást a családjával. A nemlétet várta, a semmit. A teste rothadását a földben. Borzalmas kegyetlenség volna, egy ilyen lelket tovább éltetni valahol máshol. Legyen az pokol, menny, vagy valami más.
- Itt a vacsora! – jelent meg egy magas nö egy tállal a kezében. Mögötte az alkalmazottak sorakoztak, egy 50 év körüli telt embernö, és egy fiatal szépség nagy gömbölyű pocakkal. Fekete haj, zöld szem, vékony ajkak, éles arccsont. Hosszú egyenes haja alól, kilógott hegyes füle. Lényéből is áradt valami. Valahogy légiesnek tűnt. Ely úgy gondolta, fel tudná kapni, még így is, hogy állapotos, bár így sem volt telt, nagy pocakján kívül, nem úgy mint más terhes nők, nem volt kövér, nem lett telt,sőt mintha túl sovány lett volna. Az érkezettek letették a tálakat, majd maguk is leültek. Ez meglepte Elyt. Sejtette, hogy a magas vörös hajú nő Suzy lehet a szakács, de nem hitte, hogy az embernönek, vagy a lánynak helye lenne a társaságban. Persze miután ö is itt ül…
- Szia, én Suzy vagyok. – intett oda a nő, miközben összekulcsolta kezét a mellette ülő férfiéval. A férje.
- Èn Teresa vagyok. –mondta az idős embernö, miközben barátságosan intett, majd a mellette ülő lányra bökött. – Ö Odola. Francia. Még csak 2 hónapja van itt, és még nem beszéli az angolt. – mondta a nö, majd visszafordult, és a tálért nyúlt, csevegni kezdett valaki mással. Elynek azonban megakadt a szeme az asszony mellette ülö lányon. A lány mereven maga elé nézett. Szépséges arca mély fájdalmat tükrözött. Ely megsajnálta. Èletében most először hálát adott francia tanulmányaiért, melyeket egyébként utált.
- Sok beszélgetőpartnered akad? – kérdezte, mire a lány meglepetten kapta felé a fejét. A pillanat döbbenete után megrázta a fejét.
- Laurence beszéli egy kicsit a nyelvet, de ö csak látogatóba jött egyszer. Harcol. Teresa és Susy kézzel lábbal mutogatnak. Vicces. – mondta, majd halványan elmosolyodott. Ely nem tudta mi mást kérdezhetne. A mi vagy te? ès miért vagy itt? Ki az apa?– túl bunkónak tünt. ìgy inkább Jó étvágyat kívánt és elfordult. 3 emberen keresztül átkiabálva, idegen nyelven beszélni amúgy sem túl illő dolog.
- Nem is tudtam, hogy tudsz franciául. – motyogta Cecil, miközben lenyelt egy falatot. Ely a saját még üres tányérjára pillantott, majd az előtte elterülő jól tele pakolt tálra, a sültcsülkökre. Nem válaszolt. Torka összeszorult, ahogy szüleire gondolt és bácsikájára, az ostoba nyelvleckékre, amiket utált.
Nyelvvizsgát szerzett németből és franciából, és alapfokon beszélt spanyolul, románul, és olaszul. A szülei büszkék voltak rá, nagy reményeket fűztek hozzá. Egyengették az útját a bácsikáján keresztül, aki nagykövet volt. ùgy gondolták belöle is azt faragnak. Elyt elöntötte a bűntudat, ahogy visszagondolt lázongására, önfeledt tiltakozására a jövőjét illetően. Nem kérte magának azt a jövőt, amit a szülei elképzeltek neki. Most még a lelkét is odaadná érte. Elhessegette a gondolatokat. Nem akart a múlton töprengeni. Egy olyan mozzanat sem volt, amire gondolni akart, ha rossz volt azért, ha pedig jó azért, mert hiányzott neki, mutatta mennyit is veszített. közben igyekezett úrrá lenni remegő kezén, hogy a tálból kivett krumpli, ne pottyanjon le, még a tányérja elérése előtt
- Nekem sose volt jó a nyelvérzékem, pedig a hosszú évek alatt igazán sokat tanulhattam volna– mondta végül cecil, nem véve tudomásul hallgatását, de közben elfordult, mert Suzy szólt neki.
- Holnap be kéne menjek a városba. Besegítenél a konyhán? 3-an is alig bírjuk, ha én lelépek, Teresa szívbajt fog kapni. – mondta, mire a férfiak is felkapták a fejüket és ijedten pillantottak Cecilre. attól ijedtek meg mi lesz, ha elvállalja, vagy attól, mi lesz ha nem?
- Majd én besegítek. Tudok egy kicsit főzni. – motyogtam, mire Cecil, és a férfiak is megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Nem. Helenének még pihennie kell. – Regan hangja halk volt, mégis erős, megkérdőjelezhetetlen.
- Jól vagyok. S nem fogom az első késsel elmetszeni a torkom. Nem kell aggódni. – mondtam, és most a hangom gyanúsan erős volt. Az eddigi remegés, most elszántsággá változott. Farkasszemet néztem Regannel, ami megtépázott idegeim miatt, igencsak nagy kihívásnak számított, de végül rábólintott. Hiszen igazat mondtam neki. A torokmetszés nem jó. Ha nem vagyok elég mély és pontos, egy szorítókötéssel könnyen megoldható az életben tartás. Viszont, ha szívvel beleszaladnák egy késbe? Persze ez is bonyolult. Ki kell tapintani a helyet a bordák között, és elég nagy eröt kell kifejteni. Felfele kell szúrni. ès…..elvigyorodott. S azon kapta magát, hogy jobb kezével a bordái között matat. ùgy kapta el onnan a kezét, mintha lopáson kapták volna, arcáról is hamar letörölte a vigyort, de Regan fürkészö tekintete azt mutatta, nem kerülte el figyelmét, a mozdulat, s a mögötte rejlö szándék.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)