1. fejezet

1. fejezet
Már nem tudott sikítani, a hangja már elment. Már túl sokat üvöltött. A szája így hiába nyílt üvöltésre, tátott száját nem hagyta el semmi. Szeméből azonban folytak a könnyek, ahogy testén az ezer sebből a vér. Nem értette mi történik vele, kik ezek a lények, és mit csinálnak vele. Kínozzák, információt követelnek, neveket említenek, vérfarkasokat, háborút, búvóhelyeket, vezért. De nem ért semmit, nem tud semmit, és hiába zokog sírva, hiába könyörög kegyelemért. A szörnyek szívét már rég kitépték, helyére szemfogat adtak nekik, és szomjat mások vérére, szenvedéseire. èlvezik, hogy kínozhatják, élvezik, hogy nem tud mit mondani, és csak most, a végén jöttek dühbe, csak végtelen idő és szenvedés után esett le nekik, tényleg semmit nem tud. A dühük elképesztő volt, és akkor fellángolt a remény, talán most megölik. De nem ölték meg. A sebek, a fájdalom amit ejtettek, kínzásának változatos módjai egyben megegyeztek, ha a halál szélére került is, visszahozták, ellátták, nem hagyták meghalni, elvérezni. Most pedig új tervet eszeltek. Nem értette. ùgy érezte nem is értheti, nincs értelme. Ennek a sok szenvedésnek nem is lehet értelme. Gonoszság, mélyről fakadó, pokoli dolog, a világ egyik mozgatója, a mesék szereplői, hoolywoodi producerek megichletöi. ùgy érezte az értelmet csak egyetlen szó jelentheti, vámpírok. Vérért ordító, szörnyű lények. A szenvedése, lelkük szomjúságának csillapítása. Nem több. èrtelmetlen. A kalapács csattant, és furcsa szakadás hallatszott. A vastag szeg átvágta a bőrt, izmot, csontot, szövetet, kicsit a fát. A második csattanással még mélyebbre fúródott. Fejét az ég felé emelte, teste megfeszült, hangja úgy érezte örökre elveszett, elvette a fájdalom. Az ajka néma sikolyra nyílt. az ég tiszta volt és kék, a nap melege bevilágította arcát. Nem volt tüzö, vagy éles fény. A tavaszi nap, kellemes meleget ontott. Örült. A pinceszobában, a hosszú hónapok alatt nem látta a napot. Kívánta a halált, de sajnálta, hogy úgy hal meg, hogy nem láthatja, még egyszer utoljára a kék eget, a fényes szép eget. A vámpír szolgája létrán állva fogást váltott, a legújabb szöget most a vállgödréhez érintette. èrezte a rozsdás fém hidegét. A vámpír lendítette a kezét. csattanás, éles fájdalom, néma sikoly, és a tudatlanság boldogsága. Felriadt a kábultságból. A néma erdőt farkas vonyítás rázta meg. A mozdulatra testébe fájdalom nyilallt, nem tudott mozdulni. tenyere, csuklója, alkarja, vállgödre, lábfeje hatalmas szöggel volt a kereszthez feszítve, mely mostmár felállítva állt. Jó magasan, úgy, hogy a fák most nem takarták előle a kilátást és szeme a távolban eső hegyekre vándorolt. A telihold ezüstös fényében jól látszottak a körvonalak. A farkasok üvöltése, mintha pont onnan repülne a széllel felé, a hegyről. Meztelen testét élesen tépázta a hegyi levegő hűvös szele. Megszokta. Megszokta a fájdalmat, megszokta, hogy a meleg távoli emlék, megszokta, hogy ö egy húsdarab, megszokta, hogy a halál gondolata, élete leghőbb vágya. Lenézett a testére, a lesoványodott, fehér, koszos darabra. Tör és korbács szította hegek, égési sérülések. törött láb végtelenségig eldeformálódott képe, mell mely szennyes kezek nyomát viseli, harapásokat, és egy kincs melyet örökre elvettek, melyet féltve őrizgetett másnak. Mindent elvettek. Fejét a fának döntötte. Nem értette ennyi fájdalmat, ennyi bűnt, hogy képes elviselni egy emberi test. Mégha gyógyszereket is kap, mégha gondoskodnak is róla, hogy legyen elegendő vér, amit kiszipolyozhatnak belőle, nem érti, hogy képes még élni, nem érti, hogy az agya, miért nem utasítja a szívét, állj már meg végre. Ne verj ilyen szaporán. Ne küzdj, ne remélj, ne bánd, a szakadatlan fájdalmat, ne érezd a szenvedést, a hiányt, a kétségbeesést. Törődj bele, állj meg! De a szíve nem állt meg. Vert, és emlékeztette minden fájdalomra, az éhségre, szomjúságra, félelemre. Pontosan visszaidézett minden emléket. Nem kímélte. Könnyek csorogtak le az arcán. Mindenre emlékezett, s mintha agya eltökélte volna, még utoljára felelevenít minden fájdalmat. Hallotta, hogy a vonyítás egyre közelebbről jön, hallotta hogy közelednek. Hallotta mozgásukat, lihegésüket, lábaik dobbanását. Miközben az eget nézte, nem vette a fáradtságot, hogy lepillantson, vagy éppen a távolba, mindegy volt már milyen szörny közeledik felé. A könny szakadatlanul folyt a szeméből. Vértől bűzös lehelet, durva érintések, vad lihegés, melyet egyre gyorsuló mozgás követ. Az anyja kedves arca, mely most nyugodt, békés, a szeme viszont élettelenül mered a távolba. Apja dühöngő képe, kigúvadt szeme, fröcsögő szája, ütésre nyíló keze, húga véres teste a kádban, ahogy fehér nőies keze kilóg a kád széléről, a zongorista hosszú ujjai, melyek hegyéről vér csöpög . Hangokat hallott, férfiak erőteljes hangát, kiáltozásait. Nem érezte a valóságot. A fájdalom magába szippantotta. Tág szemei a múltba meredtek, és mindegy volt, hogy egy idegen féltő szorításában, meleg teste mellett, a csillagos égre néz. Felriadt. felült, és automatikusan hátrált, kúszott, rúgott, kalapált az idegen kezek ellen. Felesleges! Teljesen felesleges! -Ordította agya egy zuga, mely már lemondott az enyhülésről, a halálról. Másik fele viszont még mindig dacolt, még azok után is, hogy már mindenét elvették, tiltakozott, mert tudta, hogy már csak ez maradt neki. Az ellenállás. Ez az egyetlen dolog, ami még megmaradt belőle. Egy pici dacc. Hátulról kapták el, erős kezek szorították mellkasához kezeit. nem tudott moccanni sem. A félelem lebénította. Tágra meredt szemmel nézett maga elé, egy hatalmas férfi felé, aki ellen eddig tiltakozott. A férfi arcán karmolás látszott, mely most a szeme láttára gyógyult be. Ö is szörny. Ö is éppolyan szörnyeteg.
- Nem akarunk bántani. Itt biztonságban vagy. Vigyázunk rád. Ellátjuk sebeid. Nyugodj meg kérlek. – mondta a nő, hangja kellemes, és meggyőző volt. nem figyelt rá. Szeme örült módon pásztázta végig a világos sárga falakat, a szépen rendezett szobát. Perzsa szőnyeg, íróasztal, könyves szekrény, magas kétszárnyú ajtó. Az ablakok a háta mögött lehetnek. Ki tudna ugrani? Tudna szerezni egy kést? Hol meneküljön? Hová fusson?
- Nincsen semmi baj. Most elengedlek. Itt nem vagy fogoly. Csak azt akadályozzuk meg, hogy kárt tégy magadban és másban. A Sziklás hegységben vagyunk. A legközelebbi település egy kis falucska, Lokar, 30 km-re van. Èn Regan vagyok. Ez az én házam. Az erdőben találtunk. Vámpírok tették ezt veled. Az ellenségeink. Segíteni akarunk. Bosszút állunk rajtuk a kegyetlenségért. –mondta, majd elengedett. Nem mozdultam. nem akartam, hogy ismét hozzám érjen, így nyugton maradtam. Regan egy nő mellé lépett,aki az ágy lábánál állt, s aki eltörpült a férfi hatalmas alakja mellett. Kb 190 cm magas, széles vállú, halálos férfi. Teste harcban edzett. Világosbarna kusza haj, markáns áll, egyenes orr, és nagy, metsző barna szemek tették vonzóvá valaha,és egy hatalmas vágás csúfította el. A csúnya vágás az arca bal oldalán, homlokától egészen a nyaka közepéig, csorbává téve száját, és szemét. Halálos volt és veszélyes. èpp ellenkezőleg a nő. Kb 170 cm, karcsú, mégis telt, szőke göndör fürtökkel, kék szemmel, pirospozsgás arccal, mely végtelen kedvességet tükrözött.
- cecelia vagyok. Gyógyító. Elláttam a sebeidet. Másfél hónapja vagy itt. altattunk, hogy gyorsabban gyógyulj, és hogy megkíméljünk a további fájdalmaktól. Ma május 26.-a van. – mondta a nő, de nem válaszoltam. elnéztem valahol kettőjük között, de az nem kerülte el a figyelmem, hogy gyors pillantást váltanak a hosszú csend beálltával.
- Melyik falkához tartozol? Hol van a családod? Őket is fogságba ejtették? Felhívtunk minden falkát,de nem tűnt el senki, pedig mi minden egyes nőre és gyerekre nagyon odafigyelünk. De persze ezt biztos tudod.
- Hogy hívnak? – kérdezi most a nő, mikor a férfinek nem válaszolok. Nem értem mit kérdezett. Falka. Ezt mondták ők is. Kérdeztek a falkáról. Sokat kérdeztek. Összerándulok. Szemem szorosan behunyom, és kezem magam köré fonom. Eszembe jut, mit kaptam, amiért nem válaszolok, amiért nem tudok válaszolni. Ök is bántani fognak, ha nem tudok válaszolni. de mit válaszoljak? Mit hazudjak? Kinyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon. egész testemben remegek. nem kapok levegőt. A kétségbeesett próbálkozásomban, hogy beszéljek, még levegőt sem tudok venni. A nő hozzám siet, ellenkezni próbálok, nem akarom, hogy megérintsen, de minden tagom fáj, és nem kapok levegőt. Belém szúr valamit. Nem kapok levegőt. a testem ellazul. Még mindig gyorsan szedem a levegőt, de a testem már ahhoz is túl gyenge hogy reszkessen, a fejem a vállamra hanyatlik. Dőlök lefelé. èrzem, ahogy még egy erős kéz elkap, és gyengén lefektet. Beugrik, hogy ágyban vagyok. Már elfelejtettem milyen.