Prológus

Sokszor vágytam a halált, sokszor magam idéztem elö. Most viszont, hogy a halál küszöbén állok, Sírva üvöltök az életért. Pedig felesleges erőfeszítés. Nincs miért küzdenem, talán csak egy szebb halálért, egy kevésbé fájdalmasért. Hiába. szédülök. Túl sok vért elvettek. A hideg kő alattam vörös lében úszik. Fejem felett a fény, a pislákoló villanypózna egyre halványabbá válik. Utoljára még bekúszik arcom elé két fehér, beesett arc, két vértől csöpögő száj. Vége. Ennyi. Kinyitom a szemem, de nincs különbség az elém táruló képen. Végtelen sötétség, a tömör, az átláthatatlan, melyben az ember úgy érzi felolvad, és elveszik. Kinyújtott kezeimmel kúszni kezdek a sáros, mocskos földön, ajkam sikolyért remeg, lábam menekülésért, miközben kezeim alatt apró egerek csontvázai ropognak szét. Falt tapintok, felhúzom magam. A nyirkos, hideg téglák szabályos rendjén tapogatom végig a téglalap alapú szobát. Imádkozom, hogy se élőbe, se holtba ne botoljak belé. Mi történik? ùgy érzem rémálomba csöppentem, pedig agyam nagyon is tisztában van vele, ez a keserű igazság. Túl sokszor könyörögtem már rémálomért, és túl sokszor döbbentem rá, hogy nincs menekvés. Se éjjel, se nappal. Hogy nincs is különbség álom és ébrenlét között. Mert mindig őket látom, mindig a rossz dolgokat. Mert nem számít, hogy most valódi börtönbe kerültem, mert amúgy is hosszú ideje már, önmagam, emlékeim fogságában élek. Lerogyom a földre. Mocskos kezem a nyakamon tátongó sebre teszem. Talán a legjobb eshetőség az lenne, ha elvinne a vérmérgezés. Igen. Jó volna. De úgysem úszom meg. A szörnyek visszajönnek, kedvükre játszanak velem. meghalni szeretnék, de nem tudok. A halál nem az én kiváltságom. Fogoly vagyok.