6. fejezet

6. fejezet
Igazán csöndes volt minden. Hallani lehetett az erdő halk neszezéseit, az anyag halk súrlódását ahogy valaki a kabátzsebébe nyúl, a csuklás szerű sírást, a halk zokogást, a föld koppanását a koporsón. Aztán a csendet éles zaj törte meg, egy csecsemő éles, magas hangja. Összerezzent rá, s legyen akármilyen kegyetlen is ettől, de most a pokolra kívánta. Nem akarta hallani a gyermeket, egyetlen vigasza gyilkosát. Pedig talán Az is épp azt siratta, amit ö. Egyetlen reményét, támaszát. Nem ö sokkal többet, az édesanyját. Mégsem bírta elviselni. A mázsás súly a mellkasán, olyan nehéz lett mint még soha. Ezzel már végképp lehetetlennek tünt lélegezni, élni, pláne még megmozdulni. Pedig valahogy sikerült neki. Öntudatlanul vált ki a tömegből, csodálkozó pillantások közepette, szédelgő részegséggel lökve meg másokat kik pusztán csak tiszteletüket teszik. El innen el! – ez a gondolat hajtotta. El a haláltól, a síró csecsemötöl, melyhez esküje köti, vagyis kötné, ha elég erös lenne, ha még hinné, hogy tud szeretni, ha most is nem meghalni rohanna. Nem jutott messzire, csupán megkerülte a házat, ami megkímélte öt látványtól, és hangtól. Bemenni a házba nem tudott, nem is mert. Utána oda mennek vissza, megebédelnek, beszélgetnek, miközben Azt körbeadogatják, hogy mindenki fogja egy kicsit, az édes dedet, aki majd Teresahoz kerül vissza, hogy az asszony disznóvérrel, vagy tejjel etesse meg, amihez éppen gusztusa van.
- Nahát, nahát, nem csak én lógom el a temetést? Pedig azt hittem, te csípted a tündérkét. – csendült egy férfihang mögötte, amit rögtön felismert. Nem is tudott volna nem emlékezni e mély, durva, cinikus hangra, ami annyira különbözik bátyja kellemes baritonjától. Lehunyta a szemét, és erőt vett magán. nem bírta elviselni a férfi gúnyolódását, és nem volt kíváncsi további mondandójára sem. felállt az avarból, ahová fáradt, remegö lábai lerakták, s megindult másfele, akármerre, ahol nincs egy lélek se.
- Nahát, így se szó, se beszéd, hátat fordítasz? Mit képzelsz, asszony? – csendült a mérges hang a háta mögül. Erős kezek ragadták meg, s fordították meg. èrezte, ahogy válla gyenge ízületei nagyot reccsennek a nyers, durva erötöl, de fel sem szisszent. újra néma lett, nem tudott megszólalni. A rettenet megbénította, kitágult szemekkel, remegő tagokkal állt a marcona férfi alatt, mert úgy érezte ott áll, a férfi olyan hatalmas volt. A férfi lenézett rá, még mindig szorosan fogta a kezét. A lány ismerős kifejezést látott átsuhanni vonásain. Szemöldöke ráncba szaladt, szája elnyílt, szeme mohóságot tükrözött. Ely pontosan ismerte ezt a tekintetet, látta sok férfi arcon, s szenvedett tőle rengeteget.
- Alekszandr! Engedd el! – csattant egy jéghideg hang, mire a férfi elengedte a kezét, s durván arrább lökte. Ely elterült a földön. Fejét leszegte, s egész testében remegve hallgatta a férfi kárörvendő röhögését.
- Azt hiszed kell nekem, bátyám? – kérdezte, majd a farkasok nyelvén szólalt meg, amit Elly nem értett. Bár abból, hogy Regan a mondandója közepén bátyja torkának esett sejtett valamit. felsikított. A két marcona férfi keményen osztotta egymásnak a pofonokat, rúgtak, ütöttek, hárítottak, védtek, és olyan gyorsan mozogtak, hogy Ely alig tudta követni szemével azt, hogy ki kap és ad éppen. Az esélyek kiegyenlítettek voltak, de Regan sokkal dühösebb volt. Olyan hévvel küzdött, ami hiányzott testvéréböl, így az alulmaradt. Regan leterítette, kidülledt szemekkel térdelt testvére fölött, arca vadállatias érzelmeket tükrözött, emberségnek nyoma sem volt benne. Ökölbe szorított kezét ütésre lendítette, halálosra. Ely felpattant, Reganhoz rohant, és megfogta lendülő kezét, miközben átölelte a férfi nyakát, és zokogva temette arcát a férfi vállgödrébe.
- Regan, ö a testvéred! – motyogta – Regan, nem tett semmi rosszat. Kérlek, nem viselném el, ha bántanád, miattam.
- Bántani akart téged. – szűrte a férfi a fogai között. Ely érezte, ahogy a férfi remeg a dühtöl karjai között.
- regan, kérlek. – motyogta a lány, sírástól fojtott hangon, mire a férfi dühödten felállt. A lány vele emelkedett. Az öccse pedig önelégülten vigyorgott, majd feltápászkodott. Arca véres, és eltorzult volt az ütésektől, de regan sem volt sértetlen.
- Tűnj el innen David! Nem látlak szívesen többet az otthonomban!
- Kitiltasz? Egy nő miatt, aki még csak nem is az asszonyod?
- Helené éppúgy a családomhoz tartozik már. Felelősséget vállaltam érte. Megvédem öt mindenkitől, még tőled is, ha kell. – mondta, majd hátat fordított testvérének, pillantásuk találkozott, de Ely nem bírta elviselni Regan dühtől metsző pillantását, lesütötte tekintetét, meglepődött, mikor a férfi kézen fogta, és elindult vele. Ely reszketett, könnyei még mindig folytak, és nehezen tette a lépteket , így Regan szinte húzta maga után.
- nem értem miért csinálod ezt. Igazán felesleges. Ès az előbbi is. Olyan dolgot akartál megvédeni, ami már rég nem létezik. – motyogta, mire Regan megfordult. ùgy magasodott most fölé, mint ahogy pár perccel ezelőtt a testvére.
- Milyennek tartasz te engem? ès komolyan a szenvedésem kívánod? Nem látod, mi dúl bennem? Minden egyes nappal, közelebb vagyok hozzá, hogy magamhoz vonjalak megcsókoljalak, és magamévá tegyelek. ùgy vonzol, mint fuldoklót a levegő. egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy te vagy az. Te vagy az, akit nekem teremtettek. ès ha meghalsz, ha szenvedsz. èn szenvedek, és engem ölsz meg, engem taszítasz örök magányosságba, és fosztasz meg a boldogságtól. ìgy cselekedj. ìgy legyél önző. – mondta a férfi kétségbeesett dühvel, majd megfordult és faképnél hagyta. Ely döbbenten nézett utána. Szavait még nem fogta föl. Még boncolgatta őket. de nem akarta elhinni. talán ez csak hazugság a férfitól, egy próbálkozás, amivel megpróbálja életben tartani. De nem. A lánynak eszébe jutott minden gyengéd pillantás a férfitől, minden gesztus. Ezt maga sem hitte komolyan. A férfi valóban vonzódik hozzá, és azt hiszi, hogy ö az, akit neki teremtettek. De ezt csak hiszi. Attól még egyáltalán nem kell úgy lennie. Bármiféle mögöttes tartalom nélkül is éreznek vonzalmat a farkasok. Hiszen ezt mesélte is neki Cecili, hogy már három férfivel is találkozott, akiről azt hitte, hogy ők lesznek azok, aztán kiderült, hogy mégse, csalódnia kellett, megtréfálták érzelmei. Minden bizonnyal a férfivel is ez történik most. Csak magányos szeretne valakit, és szerelmet képzel a szánalom helyébe. Másról szó sincs. Igen. Csupán erről van szó. Megborzongott a hideg szélben, de közben meg is nyugodott kissé. megnyugtatta magát Regant illetően. De még volt más is. Ott volt az a gyermek és Odola kérése, az ö esküje. Döntenie kell, méghozzá most. A gyermeknek állandó szülőkre van szüksége, keresni kell neki valakit sürgősen, nem adogathatják kézről kézre. Bement a házba. Végig Odola szépséges alakja volt előtte, az, hogy mennyire tudta szeretni a méhében növekvő magzatot, és az, hogy mennyire szerette azt az embert, aki ezzel a gyermekkel megajándékozta, azt a vámpírt. Tudta szeretni. ès végig azon tűnődött, hogy egy anya, aki szereti a gyermekét, hogy bízhatta rá egy olyan személyre, mint ö, a legdrágább kincsét.
- àh,Ely. de jó, hogy itt vagy. èpp téged kereslek. regan most fogja felbontani Odola végrendeletét. Talán jó volna, ha te is ott lennél. – jött lefele Susan a lépcsőn sietve, majd elhaladt mellette. A konyha felé tartott. àm mikor Ely nem mozdult megfordult és hátranézett. Tekintete rosszalló volt.
- A barátnőd volt, vagy nem? Tartozol neki ennyivel, azzal, hogy legalább megalgatod akaratát! Azzal, hogy erős maradsz! – mondta, majd megfordult, és bement az étkezőbe. Ely pedig nagyon is tudta, hogy igaza van. Mélyet lélegzett, erőt vett magán,és lábain. Letörölte könnyeit, és Susan után ment. Az étkezőben most csönd volt. Itt már nem voltak olyan sokan, mint a sírnál. Ide már tényleg csak azok jöttek, akik úgy-ahogy ismerték. Az asztalnál ültek. Csend volt, mind Regant figyelték, aki az asztalfőnél ült, előtte, egy bontatlan levéllel. Ely leült az egyetlen szabad helyre. ùgy tűnt Regan csak rá várt, mert most felszakította a levél viaszpecsétjét, majd egy pillantást vetett rá, és nagyot sóhajtott.
- Természetesen franciául van.
- majd én. – motyogta Ely, bár inkább csak hallotta a szavakat, amik elhagyták száját, nem formálta őket. regan elé csúsztatta a levelet. felvette, és szégyellte, hogy remegő kezében reszket a papír, de nem tudott ennél jobban uralkodni magán. Kisimította és inkább lerakta az asztalra, majd fölé hajolt. Még nem látta Odola kézírását, de igazán szép volt. Nyugodt lehetett, amikor írta, nem remegett a keze, mint most neki. megköszörülte a torkát, majd olvasni kezdett. Hangja színtelen volt.
- Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a levelet. Helenének már mindent elmeséltem, és ö már tudja mit szeretnék. de aztán csak nem hagyott nyugodni valami. Ott motoszkált a fejem hátsó zugában, hogy mi van, ha mégis itt hagy engem idő előtt, vagy ha megszegi amit kértem tőle. Nem önös érdekekből, hanem pont azért, mert szent meggyőződése, hogy elment az eszem, hogy erre a feladatra öt szánom. Vagyis, inkább hangnemet váltok, mert minden bizonnyal nem ölted meg magad, és ezt a levelet most te olvasod. A babám, Lukas, vagy Rose most is ott van talán. Kíváncsi lennék, megfogtad-e már? Azt akarom, hogy tedd meg, hogy mindenképpen fogd meg, mielőtt úgy döntesz, mégsem töltöd be a helyemet. Azt akarom, hogy nézz bele a szemébe, hogy nézz végig az orrán, fülén, haján, arcán. Azt akarom, hogy lásd, ott vagyok én is. Azt akarom lásd, éppen olyan ártatlan, mint a többi csecsemő. Ha mégsem látod, ha nem vagy képes erre akkor sem akarom, hogy rosszul érezd magad. Nem akarom, hogy úgy érezd elárultál. Megbocsátok neked, mert tudom, hogy magad helyett, olyat keresel a babámnak, aki mindig is szeretni és óvni fogja öt. Ebben az esetben csak annyit kérek, hogy majd keresd fel, hogy keressétek fel majd néha, és meséljetek neki rólam, és az apukájáról. Illetve, ha majd elég idős lesz, adjátok át neki a naplómat is, abból majd megismerheti a szüleit. A kincsek, amiket magammal hoztam, a baba örökségei. Egyébiránt utólag is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, amiért befogadtatok, menedéket nyújtottatok. Helené, te pedig megszépítetted az utolsó hónapjaimat, segítettél átvészelni. Ha megtehetem odafentről vigyázok majd mindannyiótokra. Köszönök mindent. Odi. – olvasta, s közben meleg könnyek folytak végig az arcán. Hát tudta? Pontosan tudta, hogy ilyen helyzetben lesz? Pontosan tudta, hogy milyen keveset fog majd számítani az esküje? Maga elé meredt, a levélre, a szép hosszúkás gyöngybetűkre. De miért engem akarsz? Ezt nem írod le. Azt mondtad azért, mert én hasonlítok rád a legjobban, mert engem ismersz. De ez nem elég indok. Csend volt, csak halk beszélgetés folyt, Regan is mondott valamit, de nem figyelt. Nem is tudta mennyi ideje, de egyszer csak csikorgó hang törte fel mélázásából. Odakapta a fejét, ahol Teresa a kicsivel felállt. Rémülten vette tudomásul, hogy a síró kicsivel, nem az ajtó fele tart, hanem egyenesen hozzá. Teresa megállt előtte.
- Fogd meg. Odola csak ennyit kér. – mondta, mire legszívesebben felüvöltött volna. ès ha megtudja fogni? Ha rámosolyog a kicsire, ha szeretni tudja, akkor mi lesz? Hogy viselhetné ö gondját neki? Apa nélkül, életkedv nélkül? Ránézett a bömbölő csomagra, mely anyja halálát okozta, aki éppúgy vért szívott, mint azok, akik ezt tették vele. Aki olyan pici, védtelen és gyönyörű volt. Könnyes szemmel nézett fel Teresara, könyörgött azért, hogy ne kelljen, hogy csak ezt ne kelljen. Hogy Odola éljen, hogy Odola ne ezt akarja töle, és hogyha már mindez így van, akkor legalább legyen elég ereje. Felállt, és a piciért nyúlt. Teresa óvatosan átrakta a kezébe. Olyan pici és könnyű volt. Eszre sem vette, de automatikusan ringatni kezdte, közben lenézett rá. Utoljára véresen látta az anyja holtteste fölött. Szép kerek pici feje volt, kecses ívü pici szája, pisze orra, sötét szemöldöke, hegyes füle. Haja nem látszott a sapkától, de az is fekete volt. Kiköpött anyja volt. Most az egész baba orcája vörös volt a sírástól.
- Cssssss. –csitította. – Igazán ronda vagy, ha sírsz. – mondta neki, de az undok szavak megszépültek a hangsúly alatt. S mit adj isten, a baba mintha megértette volna. Abbahagyta.
- Nocsak, a hiúság máris megszólalt benned? – kérdezte, miközben végigsimított a pici szemöldökén, pisze orrán. A bőre meleg volt, puha és sima.
- Igazán jól áll a kezedben. – szólalt meg Cecil, de Ely megrázta a fejét. Nem vette le szemét a piciről, aki most nagy kék szemeivel rá bámult.
- Sose ez volt a baj. Èn magamról sem tudok gondoskodni, nemhogy egy kisbabáról. Mit adhatnék én neki? - kérdezte – Rose, keresünk neked szerető szülőket, jó? Hidd el, úgy sokkal jobb lesz neked. – mondta, miközben megigazította a sapkáját.
- Ez nem ilyen egyszerü. A tündékhez nem mehet, ahogy persze a vámpírokhoz sem, emberek pedig szóba sem jöhetnek. Vérfarkasok között pedig nem gyakori az örökbefogadás. Èn nem ismerek senkit, akik olyan helyzetben lennének, hogy …. – mondta Regan.
- Ès a vélák? – kérdezte sietve Ely, félve, hogy a kis árvának nem talál megfelelő családot.
- nem. Ők harcosok. Ráadásul ott sincs meg az apa-anya felállás. Náluk sok nö él egy fedél alatt, egymást segítik, de amilyen zűrzavar egy ilyen helyen van. Ott nem lenne jó helyen.
- Nézd, Ely. Odola nem véletlenül téged kért meg. Halhatatlanok között nincs örökbefogadási rendszer kiépítve. Kevesen vagyunk, éppen ezért szinte már mindenki rokonságban van mindenkivel. Ha egy gyermek megárvul, mindig van egy nagyszülő, testvér, unokatestvér. De Odola helyzete sajátos. Ráadásul egy vámpír gyermekről van szó. A vámpírok minden nép ellenségei. Nem hiszem, hogy záros határidön belül találnál megfelelö családot. – mondta Susan
- Igen. A gyermek már ide tartozik. ìgy itt vagyunk mindannyian. Ha nem akarsz kizárólagos gyámja lenni, akkor leszünk mind azok. – mondta Cecil.
- Nem. Kell, hogy valakit anyának hívjon. – mondta, majd esdekelve nézett végig az asztalnál ülő nőkön. De mindnek megvolt a saját családja, saját életképe, egyiküknek sem hiányzott egy gyermek. Vagy csak tudták, hogy ha nem jelentkeznek, akkor majd ö úgyis kénytelen lesz elvállalni. Mert nem tehette másképp.
- Jól van Rose. Èn leszek az anyukád. – mondta a babának.