5. fejezet

- 5. fejezet
-
- Csendben pucolta a krumplit a konyhában. Besegített, átvette Odola helyét. Ragaszkodott hozzá. Megcsinálta amit kellett, hallgatta Suzy és Teresa fecsegését, aztán rohant Odolához. Az utóbbi egy hónapban sokat voltak együtt. Odola angol tudása és kedélye is jobb lett. Ès az utóbbi napokban, mintha ezt Regan is kezdte volna elismerni. Öngyilkossági kísérlete után bosszantó módon mindig ráállított valakit. Figyelték minden mozdulatát. Nem csinálhatott semmit. Nem juthatott volna semmihez. Persze volt elég kreatív. Véghez tudta volna vinni. Mégsem tette. Regan szavaiban volt valami. ès ö ha a nagy közösségre nem is gondolt, Odolára mindenképpen. Nem akarta itt hagyni a lányt, addig legalábbis biztos nem, míg talpra nem áll, míg biztonságos életét ki nem alakítja gyermekével. Eldöntötte, eddig marad.
- Mit csináljak még? – kérdezte, mikor a vödörből kiürült a krumpli.
- Semmit. Menj csak. – mondta Suzy, mire felállt, a hűtőhöz lépett és kivette belőle a jó nagy adag házi pudingot, amit még reggeli után csinált. – Nem is kell bejönnöd ma már. Majd vacsoránál találkozunk. Szia. – mondta a nő, mire bólintott felé, és a pudinggal együtt az emelet felé vette az irányt. A nagy házban most sokkal kevesebben voltak. A férfiakat elszólította az ostoba háborújuk, a nőknek pedig elég dolguk akadt. Legtöbbjük lent a faluban segített, vagy a földökön dolgozott.
- Helené! – szólt utána egy férfi, mire megfordult. Az előcsarnokból lépett éppen ki, de teljesen ismeretlen volt a lány számára.
- Regan azt mondta, te tudsz majd segíteni. Van itt egy levél, románul. Sok nyelvet ismerek, és jártam is a Kárpátoknál, de nem románok között. Le tudnád fordítani? – kérdezte a férfi, miközben közelebb jött hozzá. Magas volt, és nagydarab, szörnyen erős és izmos, ahogy minden vérfarkas, de ö halálosabbnak tűnt mindegyiküknél. Mindenkinél, akivel eddig találkozott. Mozgása könnyed volt, kecses, szörnyen ruganyos. Bőr gatyát viselt, és fekete izom pólót. Övén fegyver lógott, török, dobócsillagok. Ely még egy vérfarkason sem látott fegyvert, ahogy tudta, ők nem is használnak mást, karmaikon és fogaikon kívül. De a legszembetűnőbb az arca volt. fekete vállig érő hullámos haj, barna mélyen ülő szemek, bozontos szemöldök, borostás arc, dús ajak, egyenes orr, markáns arccsont. Nem volt szép, de szörnyen férfias volt, és vonzó. Elynek jócskán felfele kellett néznie, mikor a férfi mellé ért. 160 cm-es gyenge teste, a 2 méteres behemót férfi mellett elveszett. ùy érezte a férfi képes lenne öt kettéharapni, és ahogy jobban belegondolt, szinte már biztos volt benne. Kinyújtotta kezét és elvette a férfitól a lapot. Apró, szép, kerek gyöngybetűkkel volt írva, ám látszott, hogy a levelet sebtében írták.
- drága nővérem,
- aggódva, remegő kezekkel írom levelem. Arcom sürün törlöm. Aggódom, előző levelemre sem kaptam választ. Eljutott hozzád, vagy csak megfeledkeztél írni, időd nem engedte?
A szövetségesek cserben hagytak. A háború elérte már a Kárpátokat is, az erdő már nem biztonságos, falvainkat felégették, Kristofot megölték, a dinasztia felbomlott, várainkban idegenek laknak. Talán legközelebb már nem tudok írni. A bajra az emberek is felfigyelnek, tudják, valami folyik itt. A lelepleződés is fenyeget. Most a menedéket az emberek világa jelenti, most is egy szállodában ülök. Nappal egy - olvasta, de szeme tágra nyílt, össze kellett szednie magát, hogy hangosan is kimondja, közben a szeme, már jóval előrébb járt. Kezdett kirajzolódni előtte a levél története. – Nappal egy szekrényben alszom. Elmenekültem. A többiek is, akiket szeretsz, elmentek, de nem tudom hová. Elszakadtunk, talán már halottak ök is. Az ellenség nappal vadászik ránk, mikor védtelenek vagyunk. Vigaszt nyújtson, hogy nem ejtenek foglyokat. Miattam pedig ne aggódj! Engem vigasztal, hogy te boldog vagy, hogy téged szeretnek, a tündéd megvéd mindentől. Hogy van Tücsök, és a kicsi Prücsök? Nem felejtették még el a mókás nagynénit? Ne engedd, hogy elfelejtsenek. ìrd meg, veletek mi van! A levelet a postafiókomra küld. Szeretlek. Menj a Paradicsomba!
Vigyázz magadra, és a kicsikre. Szeretlek titeket– olvasta az utolsó sort, és homlokráncolva adta vissza a levelet az idegennek.
- semmi név, semmi konkrét dolog. Ügyesen megfogalmazott. – mondta Ely, miközben figyelte, ahogy a férfi elgondolkozva rágyújt egy cigarettára. Jelentőségteljes pillantást vetett rá.
- Oh, milyen udvariatlan vagyok, kér? – kérdezte, miközben a lány felé nyújtotta az ezüst cigaretta tartót. a lány kivett belőle két darabot. Az egyiket a füle mögé tűzte, a másikat a szájába rakta, és hagyta, hogy a férfi meggyújtsa a végét.
- Köszönöm. – lehelte, miután nagyot szívott a koporsószögből. Visszaadta a levelet, majd hátat fordított a férfinak és elindult a lépcsőn felfele. Keze remegett, ahogy a cigit szájához emelte. A levelet egy vámpír írta ebben biztos volt. Nappal egy szekrényben aludt. Ès az ellenség, a farkasok. Igen, a férfiak ebbe a csatába indultak, csatába a vámpírok ellen. Megtorpant a lépcsőn, mélyen szívta a cigarettát, hosszan bent tartotta, majd lassan fújta ki. Enyhülést várt tőle, de nem kapott. Megfordult. A férfi még mindig a lépcső alján állt, és öt figyelte, pillantásuk találkozott, és a férfi állta a lány metsző tekintetét.
- Meglep a viselkedése. Az előbb, mintha részvétet éreztem volna magában.
- Sose ítéltem el senkit anélkül, hogy ne ismertem volna jól az illetőt, és élete körülményeit. Sose vontam le elhamarkodott következtetést, és sose általánosítottam. Ha egy sebesült vámpír megjelenne a küszöbön, kérés nélkül segítenék neki.
- Na és azok akik ezt tették? Velük mit tennél? Akik ok nélkül, pusztán örömből, kínoztak téged.
- Szeretném úgy bántani őket, ahogy ők bántottak engem, s még ezerszer is jobban. ès szeretném hinni azt is, hogy nem lennék képes erre. –mondta, s őszintén gondolta is, éppen ezért megrökönyödött, mikor a férfi harsányan felkacagott.
- àtváltozol, s nyoma sem lesz ennek. Pár év. S gyilkos leszel, s nem lesznek ilyen aggályaid. Ölsz, hogy élj, s hogy akiket szeretsz, éljenek. Jobbik esetben. Vagy csak simán szörnyé válsz, aki beleörül a dolgaiba, s élvezi a gyilkolást, s nem féli már sem az életet, fájdalmat, sem a halált.
- S te melyik félhez tartozol?
- Ohh, én az önző bagázshoz. Szeretek élni, s szeretek harcolni is. Dicsőségért, piáért, nőkért, a reményért, hogy a faj, amit védek egy nap elém veti azt, akiért majd önzetlenné leszek.
- Kívánom, hogy megtaláld. – mondta, majd elfordult, s továbbindult a lépcsőn. ùgy szívta a cigijét, mintha legalábbis a halált szívná magához. Megrázták a szavak. S legszívesebben felkiáltott volna, mikor az utolsó lépcsőfok előtt, a férfi ismét utána szólt.
- Mi van, ha te vagy az? Tudod, hogy találnak egymásra a felek? Honnan válik bizonyossá mindkét fél számára, hogy megtalálta azt az egyetlent? – kérdezte, s arcán széles vigyor terült el, széles, kéjes vigyor. – Szexelni kell. Azon kívül, hogy természetesen alapból is vonzzák egymást, akkor válik biztossá, az első alkalommal. Kefélni kell. Nos, teszünk egy próbát? Hátha egymásnak vagyunk teremtve!
- Aligha. Mivel itt vonzásról szó sincs, pusztán csak taszításról. Azt ajánlom más ajtón kopogtass, és moderáld magad, mert ilyen természettel még az igazi is hallgat a józan eszére, s messziről elkerül. – vágta rá a lány dühösen, majd meglepődött, mikor hangos kacaj töltötte be a szalont. A konyhából Regan lépett elő. Kacagva sétált a férfi mellé, majd megpaskolta annak hátát.
- Öcsém, ahogy látom ez nem fog összejönni. – mondta, mire a férfi mérgesen horkantott, s lesöpörte fivére kezét válláról, aki viszont csak tovább mosolygott rajta.
- S, adjon hálát az égnek ezért! – motyogta Ely az orra alatt, de a két férfi meghallotta, még ilyen távolról is. Ely hátat fordított, s elindult Odolához, de még így is elcsípte Regan arcát, ahogy a mosoly grimaszba tódul, és érezte a tekinteteket a hátán is. Igaza volt. S a férfiak tudták is ezt. èppen ezért volt ilyen szomorú.

Csöndben ült, s mosolygott, ahogy figyelte, hogy tömi magába Odola a pudingot, és hogy fecseg közben nagy dühösen, a könyvről, melyet éppen olvasott. Odola tündér neveltetésében nem szerepeltek olyan nemes írók művei, mint Jane Austen, Dosztojevszkij, Poe, vagy esetünkben Tolkien.
- èrtem mit mondasz, de elfelejted, hogy halandó írta a könyvet, halandóknak. Fantázia, egy másik világ az, ami megjelenik a könyvben, nem a valóság, és pláne nem a világotok kigúnyolása.
- Akkor is. Az egész egy vacak gyűrű miatt van. Meg ott van a Nagy szem! Meg Arwen, a hősszerelmes tündér, és a hobbitok! Különben is Samu és Frodo kapcsolata meglehetősen furcsa. Meg minden furcsa. Tiszta hülyeség! Gollam is. Meg az orkok. Tiszta abszurd! – hadarta franciául, így kétszer jobban oda kellett figyelnem minden szavára.
- Azt hiszem, a Harry Pottert nem fogom behozni. Mi lenne ha legközelebb inkább valami mesekönyvet hoznék, hogy tudjunk készülni? – kérdeztem, miközben megsimogattam a takaró alatt domborodó hatalmas pocakot. Összerezzentem, mikor a baba megrúgta Odola hasát, pont a kezem alatt. A gondosan felépített mosoly és könnyedség lehullt arcomról. Akaratlanul is, ez az apróság azt idézte fel bennem, hogy a baba vámpír, hogy a baba már most bánt, elutasít. Félt, rettegett, hogy nem tudja majd a kezébe venni, nem tud majd ránézni, rágondolni sem anélkül, hogy ne lenne tele gyűlölettel a gyermek, és népe iránt. Minden egyes pillanatban, mikor arra gondolt, miért kell még itt lennie, elmondta azt is, hogy a gyermek ártatlan, hogy szeretnie kell majd, hogy ezzel is támogassa Odolát, de nem hitte igazán, hogy képes lesz rá.
- èrezted mekkorát rúgott? Szerintem már ki akar jönni. Már jó is volna, hisz már itt az ideje, és kényelmetlen, hogy ilyen nagy vagyok. Jó lenne már látni.
- Persze. – mondta, miközben levette kezét a pocakról, és elfordította fejét, pont a sarok felé, ahol bölcső, pelenkázó, és szekrény állt, minden szükséges babaholmival. Furcsa volt egymás mellett látni a fa, kézzel faragott, ősi motívumokkal díszített bölcsöt, és a műanyag pelenkázót. Habár itt igazából minden ilyen ellentmondásos volt. Az emberek a régies, vagy idegen kiejtésükkel, régies szóhasználatukkal, modorosságukkal, a régies ruhákban, esetleg fegyverrel oldalukon, néha kardal, és pisztollyal egyaránt, miközben a legtöbbjük zsebében már ott volt az okos telefon. Vagy, ugyanígy vehetjük a házat is. A középkorban épült vár, a később hozzáépült részeivel, miközben a hálószoba falakon falra szerelt plazma tévé áll. Vagy ugyanígy a konyha, viktoriánus stílusú, miközben mosogatógép, és hütö zümmög a sarokban, a konyhapulton pedig mindenféle modern konyhai elektronikai berendezés.
- Figyelj. – váltott hirtelen komoly hangnemre a tünde, mire érdeklődve pillantott rá. Egészen elkalandozott, s ez idő alatt odola arca egészen megváltozott.
- Ugye emlékszel még mit mondtam. Lukas vagy Rose Deavar lesz a pocaklakó neve. Ezt fontos tudnod, ha baj lenne velem. Valakinek tudnia kell. Nem mondtam, de a halhatatlanok más halálmódja a lefejezem, vagy szénné égetem-en kívül, a szülés. A szülésbe még a halhatatlan nők is belehalhatnak, és bele is halnak, elég sokszor. Mióta ilyen modern eszközök vannak, sokat kutatták ennek az okát. Hiszen olyan gyorsan gyógyulunk, és egy szülés a jobbik esetben mégsem olyan komplikált. Tudományos magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni, csak azzal, hogy megtudták, amikor elfolyik a magzatvíz, a szülés végéig a halhatatlanból, halandó válik. Habár ez téged nem érint, bár te is halhatatlan vagy, vagyis leszel. A ti erőtök más természetű, a ti erőtök fizikális, míg a miénk tündéké, és még a boszorkányoké, és véláké is inkább szellemi. Persze mi is halhatatlanok vagyunk, erősek, gyorsan gyógyulunk, és van jó pár fizikális jellemzőnk is. – mondta, miközben a haját keserű mosollyal a füle mögé tette, - viszont minket születésünktől kezdve átjár a mágia. Ez adja a többi erőnket. Azt, hogy hatalmunk van a természet felett. Ez a mágia eltűnik egy időre a magzatvízzel együtt. Ezzel azt akarom mondani, hogyha én meghalok, akkor nyugodtan szeretnék meghalni. ùgy, hogy tudom, Lukas gyermekét biztonságban, szeretetben hagyom itt. Téged ismerlek, te hasonlítasz is rám, te vigyáznál is rá. Azt kérem tőled, hogy halálom esetén, vedd magadhoz a kicsit, és neveld sajátodként, szeretetben. – mondta, én pedig csendben végighallgattam, habár a szám nyitva volt. Egyfolytában, minden mondathoz lett volna mit hozzáfűznöm, megszólalni azonban nem tudtam. Felálltam, s hátat fordítottam. Mellem alatt szorosan fontam karba a kezem. tettem pár lépést, és hagytam minden félelmemet, kételyemet kiülni az arcomra.
- èn volnék a legutolsó a listán, azon a listán, ami a ki tudna legjobban gondoskodni egy félvámpír kisbabáról névsorát tartalmazza. Talán nem látod, hisz úgy akartam, hogy ne lásd, de minden józan gondolatom ellenére……egyszerűen nem tudok másképp érezni. Mielőtt bejöttem ide, azt mondtam, hogy ha egy sebesült vámpírt idevetne a sors, segítenék neki. Nem is igazán tudom miért mondtam. Talán, mert szeretném hinni, hogy megvan valami még abból a régi eszméből, amit vallottam, de félek nincs. Nem tudok, nem hiszem, hogy tudok. sajnálom, de nem kérheted ezt. Nem tudom biztosra mondani, hogy képes vagyok rá. egy babának feltétlen szeretet kell, és nem egy színjáték, nem hamis mosoly, folytonos feszengés. Különben is, éjjel sikítva hánykolódom, reggel nem tudom hol ébredek, néha úgy elkalandozom, hogy se nem látok, se nem hallok, és nem vagyok egészséges, és nem akarok élni és hosszú távú céljaim között az öngyilkosság áll az első helyen. Nem róhatod rám ezt a feladatot. Azt viszont megígérem, hogyha nem tudnál gondoskodni róla, akkor jó szülőket fogok keresni neki, és figyelemmel kísérem majd az életét, és segítek neki.
- Nem ezt akarom. tudom, hogy ezt kérés nélkül is megtennéd. èn arra kértelek, hogy légy az édesanyja, ha én nem lehetnék. – mondta elcsukló hangon, mire megfordultam. Könnyes volt az arca, s kicsiny kezét reszketve fonta óriás pocakja köré. Rémisztően szomorú látvány volt.
- Nem lesz semmi bajod. Felneveled a kisbabádat. – mondtam, miközben finoman megöleltem.
- De ha mégis…tudnom kell. Kérlek szépen. Tudom, hogy jó anya leszel, bízom benned, máskülönben nem kérnélek erre, másnál nem tudnám elképzelni. Kérlek. – mondta, miközben kibontakozott az ölelésből, s nagy kék szemeivel mélyen rám nézett, le egészen a csontjaimig. Nem lehetett neki nemet mondani. Nem is tudtam. S különben sem lesz semmi baja. Ez csak egy eshetőség, ami nem következik be.
- Jól van. Megígérem.
- Oh, Helené. Köszönöm. Köszönöm. Mostmár megnyugodtam. Mindenképpen jó helyre kerül.
- Igen, Odola. A babádnak gondtalan és boldog gyermekkora lesz.

Odola mögött ült, hogy a lány rátámaszkodhasson, kezeik össze voltak kulcsolva, hogy a vajúdó nő, szoríthassa. ès szorította is. Rendesen szorította. A szobában nagy volt a zűrzavar. Itt volt Suzy, Teresa, Cecil, és egy idegen nő, Paula, aki a szülést vezette. Mint a ház urának, Regannak jelen kellett lennie a hagyomány szerint, így ö most fel alá járkált a sarokban, igyekezett nem idenézni, és kizárni a tünde üvöltését.
- Nem bírom. – zokogta franciául a lány,
- Dehogyisnem, szívem. Ügyes vagy. Remekül csinálod. – bíztatta a lányt,
- Miért nincs már vége?
- mert a pocaklakód nagyon imád odabent. Nem akar elszakadni tőled. De mostmár mindjárt vége. – mondta, s nagyon remélte, hogy igazak a szavai. Suzy vizesborogatást pakolt a homlokára, miközben Cecil vizes ronggyal megtörölte kicserepesedett száját.
- Nyomnia kell! Mond, hogy nyomjon! – mondta Paula idegesen, miközben Odola lába között matatott. Valami nem stimmelt. Több, mint 12 órája vajúdott a tünde, s hiába tágult ki, hiába nyomott, a baba nem akart jönni. A szobában tapintható volt a feszültség.
- Nyomj, kedves, Tarts ki. – mondta, mire a lány, ismét előrehajolt, és erejét megfeszítve engedelmeskedett. Az erek duzzadtak a homlokán, teste pedig megfeszült.
- Farfekvéses. – mondta hirtelen Paula. – Mond neki, hogy ne álljon le. Nyomnia kell.
- Mindjárt kint van Odola, csak fordítva bújik kifele. Nyomnod kell. – mondta, bár nem volt benne biztos, hogy a szenvedő, üvöltő lány, bármit is felfogott volna a szavaiból. Bár talán mégis, mert nyomott. Hosszú perceken keresztül, míg végül az üvöltés, a feszült teste, a keze szorítása, meglepően hirtelen ért véget, hogy ezzel egy időben egy másik, idegen hang vegye át az üvöltés helyét. Paula felnevetett, mire mindenki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Egy nyálkás, véres, fehér, aprócska lényt emelt a kezébe, miután elvágta a köldökzsinórt, és bebugyolálta a fehér takaróba.
- Kislány. – mondta, miközben megkerülte az asztalt, hogy az anyja kezébe adja a gyermeket.
- Hallod, Odola? Rose Deavar. Ö a te kisbabád. – mondta, miközben megszorította a nő ernyedt, puha kezét. odola viszont nem viszonozta a szorítást. Feje nem fordult érdeklődően lánya felé, ugyanúgy hevert a vállán. Ernyedten, túl ernyedten feszült neki.
- Odola. – kiáltotta hangosan, mire a többiek is felfigyeltek rá, s levették a gyermekről szemüket. Ránéztek Odola halottsápadt arcára, távolba meredő halott szemeire.