3. fejezet

3. fejezet
Nem eszik. Nem hallja Cecil fenyegetéseit. nem látja Cecilt sem. àtnéz a feje fölött. nem akarja látni. Dühös rá. Elöhívta a szörnyeket. cecil elmegy. helené ugyanúgy fekszik. szeme szúr és ég. Be kéne csukni. Le akar ragadni. Nem csukja be. ùgy még élesebb a kép. A falat nézi. Hibákat, foltokat keres. nyílik az ajtó, de nem néz oda. Az oldalán fekszik. Számol. Hangokat hall, férfi öblös hangok, léptek, sokan vannak. gyorsan felül. Magas, marcona férfiak, akik félve pislantanak hol rá, hol a merev képü cecilre, aki viszont mereven öt nézi. Várja a kirohanást, olyat, mint a tegnapi. helené számol. Elfelejti. Nem baj. Verseket mond. Más történés ködös. Csak másodrészt érzékeli, figyeli a férfiakat, a mondandójukat.
- Jöttünk meglátogatni. Most jöttünk haza. Vadásztunk a………
„Ez a sírás a kö alól, a szó alól, a fény mögül, szökökút függönye mögül, hány éve szól, hány napja szól”
- ès megtaláltuk öket. sokan voltak, de végeztünk velük. Mindenkivel. Megöltük öket. Figyelsz?
- „a szél boltívei alól, a házak gyökere alól, csak sír és sír és kéreget a folyó lágy nyelve alól, a halottak háta mögül”
- Azt hittük talán örülsz. ejtettünk egy foglyot. Említette a neved. A társai Gale-nek hívták.
- „fölpántlikázott tüz alól, csak sír és sír és kéreget ez a sírás a kö alól” felkapta a fejét. Elfelejtette a vers többi részét. Gale. Keze ökölbe szorult. Itt van Gale. Körmei a tenyerébe vájtak. Gale. Megöli Galet. Remegett. tör. Látta maga elött a fekete hajú férfit, kezében a törrel. Használta is. A lány remegett. Most nem tudott sírni. Ordítani akart. ordítani a férfiért. Ordítani egy törért. Megöli. Kipattant az ágyból. Még fájt a lába. Volt egy botja. Nem érdekelte. lassan elindult az ajtó fele, de egyre gyorsabb lett, a férfiak elálták az útját. Kitépte az ajtót és elindult. Nem járt még odakint soha. Folyosó. ösztönösen balra fordult. Léptei egyre szaporábbak lettek, míg végül rohant. Hallotta háta mögül a lábak dübörgését, a hangokat. Nem értette a szavakat. Szaladt, rohant végig, le a lépcsön, döbbent emberek gyűrűjében. Hálóinge rá tapadt, messze lobogott mögötte, de meztelensége sem érdekelte. nem érdekelte, ha többet látnak a mocsokból, mint illene. nem állták az útját, döbbent farkasok és emberek. àtrohant a konyhán, ki a szabad ég alá. Nem állt meg, rohant tovább. Talpa alatt a fü puha, ropog. Egy távoli ház felé rohant. Fájt a lába, fájt a szíve, tenyeréböl vér csöpögött, remélte törré változik. Valami olyan düh hajtotta, melyet már rég elvesztett, melyet már rég kivertek belöle. Ez új volt, nem félelem, nem büntudat, nem gyalázat. Nem olyan, amitöl összekuporodott, a sarokba bújt és zokogott. Ez a düh pusztító volt, emésztö, halálos. Az adrenalin végigszántott a testén, új eröt kapott, és úgy érezte egy tehenet is ketté tudna harapni mérgében. Megfizet, megöli. Lassan, fájdalmasan, puszta kézzel és törrel. Megfélemlítve, megalázva, meggyalázva, mocskosan, vértől csatakosan. megtorpant. Hirtelen állt meg, a nagy sebességben meg is botlott, elöre esett. Véres kezével a porba tenyerelt, fejét elöre döntötte, haja köré húlt, a hosszú tincsek a porba hulltak. Gyilkos. gyilkossá is lenne? Megtenné? Ezt is megtennék vele? Ezt is hagyná?
- Nem! – rekedt hangja erösen csengett. Megilletödött saját magától. A gondolat végre testet öltött. Kipróbálta még egyszer. – Nem, Nem, Nem! – a végén ordította. Végre kiszabadult. Végre kijött valami. ùgy érezte valami bent tartogatott rossz jött ki ezzel a hanggal, egy pici rossz, egy pici súlly. Könnyebb lett. 1000 kg helyett már csak 999.
- Nem leszek gyilkos. – motyogta. Hátradölt. Ráült lábára, fejét hátra döntötte, szemét becsukta. utoljára akkor látta az eget, mikor keresztre feszítették. elötte mikor? Mikor nézett igazán fel az égre? Mikor láthatta a Nap boldogan arcát, láthatta a Nap a mosolyát? èlvezte a nap forró sugarait. Tüzelt. Június közepe volt, de 30 fokos forróság. ègette a nap az arcát.
- Helené. – szólt Cecil halkan. Megijedt, válla összerázkódott. Elfeledkezett a mögötte lévö alakokról, persze mert már rég nem kiabáltak utána.
- Nem leszek gyilkos.
- Jól van. Persze, hogy nem. – mondta, majd hallotta, ahogy közelebb jön. Tudta, hogy letérdel mellé, és tudta, hogy Cecil most viaskodik magával. Tudta, hogy meg szeretné érinteni öt, de nem meri, fél, hogy megint rosszul lesz, hogy elront valamit.
- cecil.
- Igen?
- Utálom a Helené-t.
- Mit szeretsz?
- Eny, vagy El.
- Jól van Eny. Szeretnél sétálni?
- Küld el őket. – kérte, de hangja elég hangos volt, Cecilnek nem kellett megismételnie a kérést, hallotta, ahogy a férfiak elcammognak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Hálás volt nekik ezért. Felállt, az erdő felé kezdett sétálni, cecil szó nélkül követte. Lefele nézett a lábára, lábújjaira. Az előbb nem érzett fájdalmat, most megérezte törött lába tiltakozását a megerőltetés ellen.
- Szép kert, ugye? Imádok itt kint lenni. Gyakran ki is ülünk ide. Nyáron általában itt vacsorázunk. – a távolba mutatott, s ö habozás nélkül követte kezét a szemével, egy kicsi fa pavilon volt, asztallal és paddal. – Ott szoktunk enni. Furcsa, mert barbár erőszakos népnek tartanak minket, mikor nincs még egy olyan nép, aki így vigyázna gyermekeire, asszonyaira. De ezt majd te is megtapasztalod. – mondta, miközben hátrasimította egy tincsét. – èn sajnos még nem találtam meg a szerelmemet. Nem mintha nem keresném elszántan, de hát nem akar összejönni. Tudod, egy jó ideig nem is bántam, mert láttam, hogy a szerelmes férfiak mennyire ragaszkodóak, és féltékenyek, basáskodóak, én szabad akartam lenni. De már 400 évet megéltem, és az alkalmi kalandok, a barátok már nem …többre vágyom. Saját családra. Irigylem Susyt. Ö most várja a második gyermekét. Jó rájuk nézni. Isaak-al nagyon jól megvannak. de majd te is meglátod. Emlékszel arra a kisfiúra, mindig a kertben szokott játszani, 5 éves forma, barna hajú, csintalan. Ö az elsö fiuk, David. Kishuga lesz, ha minden igaz. Mond csak, te szereted a gyerekeket? –kérdezte, mire bólintott, és intett, hogy folytassa. Örült cecil fecsegésének. Régen mindig is utálta a semmitmondó beszédet, de Cecilt megszerette az elmúlt hetek során. Mindig csupa kedves, szép dologról beszélt, kellemes, lágy hangján. Sokszor megnyugtatta. Most viszont türelmetlen volt. Örült, hogy a nő beszél, kitölti az űrt, hogy nem várja el tőle, hogy most már ö beszéljen, de leginkább arra vágyott, hogy egyedül maradhasson.
- Menjünk vissza. – szólt, majd meg is fordult. Nem nézett hátra társnöjére, de lépteit hallotta. gyors léptekkel ment végig az impozáns házon, mely igazából egy kastély volt. hatalmas épület, nagy betonfalakkal körülvéve, az erdő közepén. Barokk kétszintes épület volt, fehér falakkal, ízléses díszítéssel, egyszerűségében gyönyörű. Bent viszont mellözött bármiféle pompát, a kényelem és praktika volt a fö szempont, de így is szép volt. Nem is tudott volna ideképzelni méregdrága antik bútorokat, és mükincseket, ahol a nök az oldalukon kardal járkáltak, a gyermekek sárosan szaladgáltak ki és be, és ahol a férfiak a pihenésnek, szórakozásnak éltek. ez a ház egy menedék volt a háború elöl, otthon, a béke szigete, nem pedig egy kiállításra szánt porond. Lesütött szemmel ment felfelé, már zavarták az ismeretlen kérd tekintetek, az átlátszó anyagú hálóing. Körbefonta magán a kezét, hogy remegését csökkentse, majd úgy csukta be maga mögött az ajtót, mintha csak a legszörnyűbb szörnyek állnának odakint. Talán azok is állnak. Nem. A legszörnyűbb szörnyeket megölték, egy odakint raboskodik.
- Nem bántanak mást. – motyogta, miközben az ablakhoz sétált. Már rég tudta, hogy nem lehet kinyitni, mégis ösztönösen a kilincs felé nyúlt. Most, hogy hosszú-hosszú idö óta elöször kint járt, a bezártság az eddigieknél sokkal nagyobb erővel tört rá.
- Jól vagy?
- nem. Nyisd ki. – motyogta, miközben mellkasához kapott. Hatalmas súly volt rajta, összenyomta, nem kapott levegöt. A pinceszoba sötét falai nehezedtek rá, a dohos, állott, piszkos levegö, tele emberségének büzével. ùjjai a hálóingbe martak, azt tépte le magáról, miközben tudta, nem a pillekönnyü anyag az, ami zavarja.
- Kinyitottam. èrzed a friss levegöt? èrzed már itt is? – kérdezte cecil, miközben legugolt mellé. Feltápászkodott és az ablakhoz sátált, megnyugodott, mikor a forró levegö megcsapta arcát. Még többet akart. Nem szeretett odakint, gyülölt idebent. Többet akart. Hirtelen semmi sem volt jó. Minden túl nagy, vagy túl kicsi, túl szoros, vagy túl laza, túl meleg, túl hideg. Le akarta vetközni ezt az érzést, de fogalma sem volt arról, mit csináljon.
- Ruhát. – nyögte zihálva, de cecil, nem reagált a szavaira, félt egyedül hagyni öt. Remegö kézzel nyúlt cserepes ajkaihoz, két újja közül azonban hiányzott valami. Cigi. Micsoda luxus, micsoda régi vágy! Hogy sóvárgott egy cigiért, igen, meg egy jó fajta skót whiskyért, húsért, meggyes pitéért, melegfürdöért, kölniért, ágyért, egy korty vízért, egy korty levegöért, egy korty békéért…………egy pillanatért, fájdalom nélkül. Hogy vágyott minderre, igen, az elején. Aztán már nem vágyott semmire csak halálra. Most is arra vágyik, de…. Kihúzta magát, és mély levegöt vett. A súly együtt emelkedett a mellkasával, nyomta, kínozta, de hagyta levegöhöz jutni, hagyta kitisztulni elméjét.
- Cecil. Szerezz nekem ruhát. Egy doboz cigit, egy adag whiskyt. Ha megteszed, vacsorázni fogok, megeszek mindent, nemcsak levest, mindent. ès ott eszem meg és azzal, akivel szeretnéd, jó? – kérdezte, és most először, hosszú idő óta először, reménykedés volt a hangjában.
- Jól van. – mondta, majd távozott az ajtón. Ely az ablakhoz lépett, és lenézett a kétemelet magasságból. Magasan volt, alatta pedig beton járda vezetett végig. Ha fejest ugrik meghal, de nem akart meghalni. Nem, az utolsó cigarettáig nem.

Belenézett a tükörbe, melyet elsö adandó alkalommal, mikor kiment a fürdöbe letakart a törülközövel. Nem látta magát, már jó régóta. Nem is akarta. A lány, aki volt, meghalt. Az újra nem volt kiváncsi. Most viszont levette a tükörröl a vászont, és hátralépett. Sötétkék farmart kapott, és egy fehér pamut pólót. XS-es méret, sztreccs anyag. Minden darab feszült rajta, így kiemelt minden egyes csontot. Mást nem tudott kiemelni, nem volt más. Jah de, a fehér anyag szinte egybeolvadt böre sápadtságával, melyen a sebhelyek rózsaszínen világítottak, vonzották a tekintetet. Arca is éppoly beesett volt, éppoly viaszfehér. Nem ütött ki arcából semmi, hajdan dús vonzó ajkai egészséges rózsaszínen virítottak, most eltünt arca homályában. Èlettöl csillogó kék szemei, most mintha szürkék lettek volna. Csak a szeme alatt a sötét karikák ütöttek ki, de azok nagyon. ùgy nézett ki, mint akit leütöttek. Egyedül szép ívű fekete szemöldöke volt a régi, mást nem talált. Sötétbarna dús egészséges haja is, most lapos volt, egészségtelen, száraz.
- Az arcomhoz sosem nyúltak. Mégis….senki sem ismerne fel. – motyogta, miközben a tükörben Cecilre nézett, aki mögötte állt, kezében egy pohárral, és egy kicsi dobozzal, melyet majd csak a vacsora végén fog megkapni.
- Kérem az italt. Anélkül képtelen volnék. – mondta, miközben megfordult, és kezét kinyújtva indult a nö felé, aki nem tiltakozott, kezébe nyomta a poharat, de közben a cigarettát elsüllyesztette a zsebébe, majd kiment a fürdöböl. Ely villámgyorsan benyalta az italt, majd a poharat egy villámgyors mozdulattal a mosdó alá rejtette. Mire cecil hátrafordult, kezeivel a hajába túrt, és úgy csinált, mint aki szörnyen elégedetlen, pedig nem is érdekelte.
- Hoznál majd nekem hajcsatokat, otthon mindig kontyban hordtam a hajam. Idegesít, ha ki van bontva, mondta, miközben hátradobta válla fölött haját, mely a fenekéig ért. Le fogja vágni.
- Jól van. Pár nap és átköltözhetsz az új szobádba, ott lesz majd fésülködöasztal, és ruhásszekrény is. Beszerzünk neked minden fontos dolgot, és keresünk neked munkát is. – mondta, majd láthatott valamit az arcán, mert gyorsan hozzátette. – Amíg nem változol át, muszáj itt lenned, és hidd el jobb, ha van valami amivel elfoglalhatod magad. Dolgozhatsz páldául a konyhán, Susy szívesen látna, hiszen…….
Ely nem figyelt a szavaira. Ment utána, és érezte, ahogy minden lépésre megfájdul mindkét lába, figyelte, hogy akármennyire is igyekszik húzza a balt. Figyelte, ahogy kezei remegnek. Figyelte, ahogy az emberek, vagy farkasok lesütik szemüket, mikor találkozik pillantásuk, és figyelte a saját arcát is, ahogy megtükröződik más felületeken. Miért nem ölték meg? Olyan sokat töprengett ezen. Miért akarták, hogy a vérfarkasok megtalálják, meggyógyítsák? Most döbbent rá. Selejt a soraik között, egy gyenge pont, akit oltalmazni, gyámolítani kell. A vámpírok tudják, hogy okozhatják a legnagyobb kárt, egy halott farkas, még mindig jobb, mint egy selejt farkas. Persze ö még csak nem is farkas. Még csak ember. Még nem halhatatlan, az öngyilkosság még véghezvihető. „Meghalni kéne, de nem lehet. A vállalat nem engedi a lelkemet.” – dúdolni kezdett, majd ugrott egyet, mikor valaki finoman végigsimított karján. Abbahagyta a dúdolást és körülnézett. A kertben volt, egy asztalnál ült, más férfiak és nők társaságában. Nem emlékezett, hogy került ide.
- Igen? – kérdezte oldalra fordulva, Cecil aggódó szemébe nézve. – Elkalandoztam. Nem figyeltem. Megismételnéd? – kérdezte és próbált a lehető legnormálisabb lenni, habár tudta, hogy felesleges.
- Azt kérdeztem, hogy tetszik a ház, a környék? szereted a természetet? – szólalt meg egy nő, aki sléjen szemben ült vele. Szép volt, de vonásaiból áradt egyfajta férfias keménység, viselkedése, beszédmódja, öltözete, rövidre nyírt haja. Nő volt, szép barna hajjal, barna szemmel, pisze orral, szépen ívelt szájjal, dús keblekkel, de harcos is.
- Szép. – mondta, mert úgy érezte nem tud többet mondani börtöne legújabb helyszínéről. Hogy nyilatkozna a madár a kalitkájáról, kevésbé fájlalná a szabadságot, csak mert a kalitka aranyozott?
- Városban éltél ugye? – jött egy mély hang oldalról, de nem látta a többi asztalnál ülötöl.
- Igen. Ott éltem. – mondta, de hangsúlyozása furcsa volt. Szavai úgy hatottak, hogy ott ÉLT, míg másutt már halott. – Akkor bizonyára gyűlölöd ezt a helyet, nemde bár? Az elszigeteltséget. – folytatta a férfi, s Ely látta, hogy a többiek mérgesen, figyelmeztetöen pillantanak rá. Ely végignézett az asztalnál ülőkön. 12 személyes asztal volt, de 3 szék még üresen maradt. Férfiak és nök. Egyenrangúak, szépek, tiszteletet parancsolóak. Nem illik ide.
- Sokat kirándultam, aktív környezetvédő voltam. Egyetemi bulik helyett a barátaimmal aláírásokat gyűjtöttünk, fákhoz láncoltuk magunkat, aktívan küzdöttünk a természetért.
- Oh, egy hippivel van dolgunk.
- Nem.
- Gondolom húst sem eszel.
- Nem ettem.
- Templomba is jártál.
- Ateista voltam világéletemben.
- A vámpíroknál is ateista voltál? Ne mond, hogy nem könyörögtél egy felsőbb hatalomhoz, vagy éppen nem szidtad azt.
- Lukas elég legyen. – szólalt meg Regan, aki az asztalfőnél ült. Ely ránézett, a férfi féltő, óvó szemeibe. Nem érdemli meg. Lukas az egyetlen aki jól látja öt, annak ami, mocskosnak, szánalmasnak.
A válasz ott volt a nyelve végén, de nem tudott megszólalni. Az állandó görcs a gyomrában, feljebb kúszott nemrég szabadult torkára. Sosem hitt Istenben. Nem. Az embereket szidta, magát, a vámpírokat, a lényeket akik miatt szenvedett. Sosem voltak ábrándjai, sosem gondolta, hogy megmenekül. Nem imádkozott. Gondolkodott, bízott magában. Abban, hogy a teste elég gyenge, és hamar megtörik. Csalódott. Remélte a halált, várta a nemlétet, de nem a búzamezőket,a fehér felhőket, a találkozást a családjával. A nemlétet várta, a semmit. A teste rothadását a földben. Borzalmas kegyetlenség volna, egy ilyen lelket tovább éltetni valahol máshol. Legyen az pokol, menny, vagy valami más.
- Itt a vacsora! – jelent meg egy magas nö egy tállal a kezében. Mögötte az alkalmazottak sorakoztak, egy 50 év körüli telt embernö, és egy fiatal szépség nagy gömbölyű pocakkal. Fekete haj, zöld szem, vékony ajkak, éles arccsont. Hosszú egyenes haja alól, kilógott hegyes füle. Lényéből is áradt valami. Valahogy légiesnek tűnt. Ely úgy gondolta, fel tudná kapni, még így is, hogy állapotos, bár így sem volt telt, nagy pocakján kívül, nem úgy mint más terhes nők, nem volt kövér, nem lett telt,sőt mintha túl sovány lett volna. Az érkezettek letették a tálakat, majd maguk is leültek. Ez meglepte Elyt. Sejtette, hogy a magas vörös hajú nő Suzy lehet a szakács, de nem hitte, hogy az embernönek, vagy a lánynak helye lenne a társaságban. Persze miután ö is itt ül…
- Szia, én Suzy vagyok. – intett oda a nő, miközben összekulcsolta kezét a mellette ülő férfiéval. A férje.
- Èn Teresa vagyok. –mondta az idős embernö, miközben barátságosan intett, majd a mellette ülő lányra bökött. – Ö Odola. Francia. Még csak 2 hónapja van itt, és még nem beszéli az angolt. – mondta a nö, majd visszafordult, és a tálért nyúlt, csevegni kezdett valaki mással. Elynek azonban megakadt a szeme az asszony mellette ülö lányon. A lány mereven maga elé nézett. Szépséges arca mély fájdalmat tükrözött. Ely megsajnálta. Èletében most először hálát adott francia tanulmányaiért, melyeket egyébként utált.
- Sok beszélgetőpartnered akad? – kérdezte, mire a lány meglepetten kapta felé a fejét. A pillanat döbbenete után megrázta a fejét.
- Laurence beszéli egy kicsit a nyelvet, de ö csak látogatóba jött egyszer. Harcol. Teresa és Susy kézzel lábbal mutogatnak. Vicces. – mondta, majd halványan elmosolyodott. Ely nem tudta mi mást kérdezhetne. A mi vagy te? ès miért vagy itt? Ki az apa?– túl bunkónak tünt. ìgy inkább Jó étvágyat kívánt és elfordult. 3 emberen keresztül átkiabálva, idegen nyelven beszélni amúgy sem túl illő dolog.
- Nem is tudtam, hogy tudsz franciául. – motyogta Cecil, miközben lenyelt egy falatot. Ely a saját még üres tányérjára pillantott, majd az előtte elterülő jól tele pakolt tálra, a sültcsülkökre. Nem válaszolt. Torka összeszorult, ahogy szüleire gondolt és bácsikájára, az ostoba nyelvleckékre, amiket utált.
Nyelvvizsgát szerzett németből és franciából, és alapfokon beszélt spanyolul, románul, és olaszul. A szülei büszkék voltak rá, nagy reményeket fűztek hozzá. Egyengették az útját a bácsikáján keresztül, aki nagykövet volt. ùgy gondolták belöle is azt faragnak. Elyt elöntötte a bűntudat, ahogy visszagondolt lázongására, önfeledt tiltakozására a jövőjét illetően. Nem kérte magának azt a jövőt, amit a szülei elképzeltek neki. Most még a lelkét is odaadná érte. Elhessegette a gondolatokat. Nem akart a múlton töprengeni. Egy olyan mozzanat sem volt, amire gondolni akart, ha rossz volt azért, ha pedig jó azért, mert hiányzott neki, mutatta mennyit is veszített. közben igyekezett úrrá lenni remegő kezén, hogy a tálból kivett krumpli, ne pottyanjon le, még a tányérja elérése előtt
- Nekem sose volt jó a nyelvérzékem, pedig a hosszú évek alatt igazán sokat tanulhattam volna– mondta végül cecil, nem véve tudomásul hallgatását, de közben elfordult, mert Suzy szólt neki.
- Holnap be kéne menjek a városba. Besegítenél a konyhán? 3-an is alig bírjuk, ha én lelépek, Teresa szívbajt fog kapni. – mondta, mire a férfiak is felkapták a fejüket és ijedten pillantottak Cecilre. attól ijedtek meg mi lesz, ha elvállalja, vagy attól, mi lesz ha nem?
- Majd én besegítek. Tudok egy kicsit főzni. – motyogtam, mire Cecil, és a férfiak is megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Nem. Helenének még pihennie kell. – Regan hangja halk volt, mégis erős, megkérdőjelezhetetlen.
- Jól vagyok. S nem fogom az első késsel elmetszeni a torkom. Nem kell aggódni. – mondtam, és most a hangom gyanúsan erős volt. Az eddigi remegés, most elszántsággá változott. Farkasszemet néztem Regannel, ami megtépázott idegeim miatt, igencsak nagy kihívásnak számított, de végül rábólintott. Hiszen igazat mondtam neki. A torokmetszés nem jó. Ha nem vagyok elég mély és pontos, egy szorítókötéssel könnyen megoldható az életben tartás. Viszont, ha szívvel beleszaladnák egy késbe? Persze ez is bonyolult. Ki kell tapintani a helyet a bordák között, és elég nagy eröt kell kifejteni. Felfele kell szúrni. ès…..elvigyorodott. S azon kapta magát, hogy jobb kezével a bordái között matat. ùgy kapta el onnan a kezét, mintha lopáson kapták volna, arcáról is hamar letörölte a vigyort, de Regan fürkészö tekintete azt mutatta, nem kerülte el figyelmét, a mozdulat, s a mögötte rejlö szándék.