4. fejezet

4. fejezet
A konyhában nem lehetett mást hallani, mint kések koppanását a vágódeszkán, étel rötyögését a fazékban, műanyag zördülését, cipő súrlódását, a krumpli csobbanását a vízben. Elynek nem is hiányzott a csevegés. Ahogy elnézte, Odolának sem, Teresa viszont majdnem egész nap mondta, s csak az utóbbi két órában duzzogott magában halkan, amiért kifogyott a mondandóból, és amiért nem társalgott vele készségesen, amiért nem figyelt rá. De nem is tudott. Próbálta, igazán próbálta. Remélte a munka és más problémáinak hallgatása száműzi egy kicsit saját káros emlékeit, gondolatait, de az asszony nem tudta lekötni, újra és újra a saját életénél kötött ki, Teresa szavai összemosódott háttérzajjá olvadtak, és azon kapta magát, hogy a leves kifut, a hagyma leég, levág egy szeletet az ujjából, elered a könnye, vagy éppen kővé dermedve nézi az üres falat. ìgy visszatért szokásos technikájához, Kizárta a külvilágot, teljes mértékben a munkájára koncentrált, miközben számjátékot játszott. A dolog működött.
- A fiúk örülni fognak. – mondta Odola, miközben Ely elkészült a tortával. egyszerű piskóta volt, és föttkrém, szépnek aligha mondható csoki színű tömb, viszont nagyon is finom.
- Suzy nem csinál sütit, csak ha ünnep van.
- Ahogy elnéztem a fiúk arcát délben, Suzy karalábé levest sem csinál, és tökfőzeléket sem. – mondta, mire Odola gyönyörű, csilingelő hangon felnevetett. Elyt mosolygásra késztette ez a gyönyörű hang. talán ez is a tündék egyik képessége lenne?
- A vacsorának örülni fognak. ìgy, hogy száműzted a reggeliből a szalonnát, az ebédből a húst, megfognak veszni a csirkéért, még úgy is, hogy a szárnyasokat nem szeretik, és még úgy is, hogy lecsós, zöldséges raguval van leöntve. – mondta Odola, miközben a hasát simogatta. Hatalmas szeretet volt benne. Ely biztos volt benne, hogy nagyon jó anya lesz.
- na, felrakom főni a krumplit. – mondta, és már állt volna föl, hogy a nagy lábos megpucolt krumplit a tűzhelyre rakja, ám Ely rögtön ott termett, visszanyomta a székbe, és ö fogta meg a nagy lábos, nehéz krumplit. Csak ülő munkát engedtek neki csinálni. Megpucolni, összevágni mindenfélét, semmi megerőltetőt, hiszen állapotos volt
- Nem is vagy kíváncsi? – kérdezte, miután Ely visszatért az asztalhoz, a hús mellé, hogy előkészítse a sütéshez.
- te sem vagy kíváncsi, az én történetemre. àtérezzük egymás helyzetét. Nem akarok beszélni a dolgomról, tudom, hogy te sem akarsz. Kölcsönösen tapintatosak vagyunk, átérezzük a helyzetünket. Rossz dolgok történtek velünk, talán teljesen más természetűek, de egyedül vagyunk, és ez …ez elég.
- èn akarok beszélni. – suttogta Odola, mire Ely lerakta a kést, és a csirkét. Lenézett a lányra. azt kívánta bárcsak tudna segíteni rajta. Olyan elveszett, olyan szomorú volt.
- Nem tudtam elmondani senkinek. Lucien írt egy levelet Regan-nek, aztán ideküldött. èn nem beszéltem senkivel. Azt akarom, hogy a fiamat Lukas-nak hívják, az apja után. Lukas Deaver. Ha lány lesz akkor Rose. Azt akarom, hogy tudja a babám, a szüleik nagyon szerették egymást, nagyon boldogok voltak, kihasználtak minden együtt töltött percet, hogy eltervezték életüket, a közös életüket. Az akarom, hogy tudja a babám, az apját megölték – mondta, miközben végigsimított nagy hasán. Fejét lehajtotta, de Ely látta, ahogy egy könnycsepp lehullik az álláról, le a kék ruhájára. – Tündék végeztek vele. ….A családom végzett a szerelmemmel. Nem tudták, hogy terhes vagyok. Pedig pont ezt akarták elkerülni. A saját családom, inkább végzett velem, semmint hogy örültek volna a boldogságomnak, semmint hogy engedtek volna elmenni. Végeztek vele, így végeztek velem. – Ely nem bírta tovább, letérdelt a lány elé, és megfogta jéghideg kezeit. Megcsókolta őket.
- Nem mondhatod ezt. Még élsz. ne beszélj így. Jövöd van! Jövöd a gyermeked oldalán! Muszáj erősnek lenned!- mondta, majd felállt. ùgy érezte el kell terelnie a lány gondolatait, cselekvésre kell bírnia. – Nem adhatod fel. – suttogta, miközben lenézett a fiatal, aprócska, megtört kismamára. Nem. – ugrott be neki. Talán nem is olyan fiatal. Legalábbis emberévekben biztosan nem.
- Hány éves vagy?
- Csak 126 leszek idén.
- Csak. – mondta szarkasztikusan,miközben egy pillanatra a tűzhelyhez ment, hogy elzárja a krumpli alatt a gázt. Leszűrte, majd beleborította egy tepsibe, megsózta és bedugta a sütőbe. Régen imádta a főtt-sült krumplit. Közben megkérte Teresát, hogy kezdje el sütni a húsokat. A nő eddig a sarokban állt söprűvel a kezében, melyekkel suta mozdulatokat végzett, s közben tátott szájjal figyelte a két nő értelmetlen francia motyogását. Ely dühös volt rá, s nem túl kedvesen utasította.
- Mit szólnál, ha elkezdenénk csiszolni az angoltudásodat? – kérdezte, próbálva jókedvet tettetni, elfelejteni saját gondjait, mosolyogva tettetni, hogy minden rendben. A lány visszamosolygott, halványan, de őszintén. Jól esett neki, hogy hónapok óta végre először szót értett valakivel.
- Az alapszavakat tudod ugye, köszönések, kérem, köszönöm, hogy hívnak, ilyesmi? – kérdezte, miközben beleborította a szószba a borsót. A lány igen-t motyogott, majd Ely kérésére elmondta az ismert szavakat, kifejezéseket. Ely kiegészítette ezeket, próbálta magyarázni a nyelvtanuk alapjait. Sok idegen nyelvet tanult, meg persze pedagógiát, így nem volt nehézdolga, ráadásul a lánynak jó volt a felfogása.
- Mindjárt 8 óra. – figyelmeztetett Teresa éles hangon, sértődötten, de felesleges volt. már enélkül is éppen szedte ki a krumplit a tálaláshoz. A krumpli szép aranybarnára sült, a csirke zamatos volt, a zöldséges ragu rajta pedig friss. A három tál bőségesen megtelt, majd ki is vitték az étkezőbe. Az eső miatt, most ott terítettek. A vacsora zajosan telt. Mindenki beszélgetett, mindenki evett. Örültek, hogy most legalább húst kapnak. Mert még egy napot sem bírnak ki hús nélkül.
- Ely, nekünk nem fontos az egészséges táplálkozás, nem fog elvinni minket az infarktus, vagy az elhízás, viszont minden erőnkhöz szükségünk van, harcosok vagyunk, ehhez pedig hús kell. – mondta Regan, és ezt meg is értette. Lemondott arról, hogy áttérítse őket. Pedig régen biztosan….régen hosszú szónoklatokat tartott volna, heves beszédeket, vagy éppen érzelmes nyáladzást állatokról, vagy bármiről, csakhogy meggyőze, csakhogy megvédje az egyetlen dolgot, amiben még nyugalmat lelt, a természetet. Ránézett Odolára, aki mellette ült, evett, de nem nagy étvággyal, látszott, hogy inkább csak kötelességtudatból teszi, semmint éhségből.
- ìzlik? – kérdezte lassan, jól érthetően gesztikulálva, angolul. Bár ezt a szót nem vették át, remélte, hogy most majd megérti és megtanulja. Odola értetlenül nézett rá, mire rámutatott az ételre. – Az étel ízlik, finom? – kérdezte, még egyszer angolul, majd franciául is.
- ìzlik. – mondta angolul, majd elmosolyodott. – Főzöl jól. – próbálkozott még, mire elmosolyodott furcsa kiejtésén, angoltalan megfogalmazásán, és természetesen kijavította.
- Jól főzöl.
- Jol fözöl.
- Nem. Hosszan. Jól főzöl. – mondta el még egyszer, mire a lány is jól mondta már.
- Látom, jó beszédre tanítod! Miket szoktatok még venni? Okos vagy? Ügyes vagy? – kérdezte viccelődve a szemben ülő férfi, Khamos. Eddig együtt ettek, de még sosem szólt hozzá. Borostás arca vörös volt az elfogyasztott alkoholtól. Egyébként sem volt szépnek vagy kedvesnek, egyáltalán barátságosnak nevezhető, a többiek sem szerették igazán. mIndenbe beleszólt, mindig csak rácsimpaszkodott a társaságra, kétségbeesetten vágyott a feltűnésre.
- Még a legalapvetőbb szavakat tanítom neki. De azt hiszem ez önre is ráférne. Kérem. Köszönöm. Szívesen. – mondta, mire a férfi arcáról lefagyott a mosoly, regan pedig hangos kacagásba fogott. Elyt meglepte ez a hang, még nem hallotta. Kellemes hang volt, kedvére való. A szép hangot egy csattanás nyomta el. Ely zavartan kapta el tekintetét a ház uráról, s Khamosra nézett, aki dülöngélve, italával a kezében állt. A széke felborulva feküdt mögötte. Fröcsögő szájjal, kidülledt szemekkel meredt rá, s üvölteni kezdett.
- Te hülye liba! Azt hiszed különb leszel ezektől a finomságoktól? Kívül belül mocskos vagy! Mocskosabb, mint én! Ki tudja, hány vámpír baszott meg! Azt hiszed különb vagy nálam? te csak egy mocskos, gyenge liba vagy, aki éppen a saját szarában fuldoklik! Este a nyekergésedtől zeng a kastély! Mindenki jobban járna, ha felkötnéd magad! – ordította, s ezt most Ely jól hallotta, még úgy is, hogy a többiek kiabáltak, hogy a végén ők is úgy ugrottak fel, hogy az ö székük is hangosan csattant a padlón. De mire az első ököl elérte Khamos bűzös, feldagadt pofályát, már amúgy is mindent elmondott. Mindent. ès igaza volt. Ez a legszörnyűbb. Nem mintha újat mondott volna. Ezt már mind tudja is. Hangosan szokott üvölteni?
- Ely? Mi történt? Mit mondott? Ely, biztos nem is fontos! Ne is figyelj rá! – mondta neki Odola, miközben kisimított egy tincset az arcából, és átölelte a vállát. Elszakította tekintetét attól a helytől, ahol egy perce még Khamos állt, rámosolygott a lányra, és megpaskolta a vállán nyugvó kezét.
- Nincsen semmi baj. Megsértettem és ö visszadobta a labdát. Habár, ahogy látom, itt ez nem szokás. Akad elég gárdedámom, akik lerendezik a pofont. – mondta, miközben belenézett a lány nagy, tágra nyílt zöld szemeibe. – Fejezd be a vacsorát! Rádfér minden kiló. Sovány vagy. – mondta, ám Odola fürkészve leste az arcát. Nem tudta, mit láthatott rajta, de végül az étel felé fordult. Ely is a tányérjára meredt, ami csak félig volt tele. No nem azért, mert a felét már megette. Ennyit rakott magának, és még egy falatot sem evett. Nem is tudna többet. Turkálni kezdte a villájával. Nem akart felnézni a többiekre. Ismerte Khamos szavait, ezek mentek már nagyon régóta az ö fejében is, ám most más megfogalmazásban, más hangzásban zengtek a fejében. Más volt így, hogy más is kimondta.
„ Kívül belül mocskos vagy”
Mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos, mocskos
- Ely? Hozom a tortát jó? A tejszínhabot rak..
- Nem! Majd én hozom. – mondta, azzal felpattant, összeszedte a közelében lévö tányérokat és elviharzott a konyha irányába. A koszos tányérokat belerakta a mosogatóba. remegett a keze, Nem. az egész teste remegett. Megtámaszkodott a mosogatóban, úgy kapaszkodott a fába, mintha az élete múlna rajta. Nagyot lélegzett. Becsukta a szemét. Nyelvébe kellett harapnia, hogy ne üvöltsön hangosan. hogy ne toporzékoljon, verje falba a fejét, törjön, zúzzon, csapja magát a földhöz, zokogjon fenhangon. Szította, feszítette valami belülről. De nem engedte kitörni. Ha elszakad a gát, elmossa az ár. Ezt biztosan tudta. Ellökte magát a mosogatótól. A hűtőhöz ment, feltépte az ajtaját, kivette a tortát. Olaszul számolt közben. Az üresség magába szippantja.
- Nem! – motyogta hangosan. – Nem! - hangosan kezdett motyogni olaszul. A sok bemagolt szöveget idézte fel sportról, politikáról, környezetvédelemről. Már nem volt akkora a csend. Az árapály erőmű, az egyetlen…hol is van? csend lett. Nem tudta a választ. Lenézett a kezére. Nagy piros kés volt benne, a tortát szelte, a felénél tartott. Fogalma sem volt, hogy került a kés a kezébe, azt se tudta, hogy vágta fel a tortát eddig. A nyakadat kéne. A nyakadat kéne elvágni vele. – meg se született a gondolat, a lába előbb mozgott. Kirántotta a kést a tortából, és a lábai már a mosogatóhoz is vitték. Megnyitotta a csapot, és végighúzta kezét a pengén, tisztította, de közben az éles kés több helyen is elvágta a kezét. Nem eszmélt fel időben. Kihagyott az agya. Arra döbbent, hogy a kés tiszta vér, a mosogató is, a víz ami lefolyik rózsaszín, a keze pedig……. Miért? ùgyse számít. Maga felé fordította a véres pengét. Pontosan tudta hol a szíve, úgy vergődött a bordái alatt, pontosan tudta. A kés pengéje a mellkasához ért. Szorította olyan erősen magához, hogy megsebezte a bőrét, de csak felszínesen. Előre hajolt, kezével a konyhapultra támaszkodott. Már nem remegett. Kéjes izgatottság lett úrrá rajta. Vágyakozott, most igazán. Eltűnődött egy percre, várta az utolsó sugallatot, az élete lepergését a szeme előtt. ùgy gondolta, most van rá igazán az alkalom. Nem jött semmi. Nem tudott gondolni senkire. Nem félt. Csak lépni akart egyet előre. Nagy levegőt vett, összegyűjtötte fizikai erejét.
- Tényleg megtennéd? – mintha villám csapott volna belé. Az éles, tiszta hang a füle mögül. A kéz a penge hegyén, a kéz a szíve fölött.
- tényleg megakadályozod? talán ma még tudod, de mi lesz holnap, egy hét, vagy egy év múlva. Halott vagyok, tudom, és tudja mindenki. Nem fogok ép lenni soha. Igazából már az előtt se voltam ép. Nincs mit siratni. Ez az élet már rég kisiklott. – mondta, s hangja tiszta volt, csendes, nyugodt. Nem érződött benne az a hisztéria, bánat, őrület, kéjes sóvárgás, amit egy pillanata még érzett. Keserű volt, beletörődött. Lehanyatlott a keze a pengéről, megfordult a férfi karjai közt. Nedves szemekkel, tiszta tekintettel nézett fel rá.
- Sose bocsátom meg neked. – mondta, majd kifordult az ölelésből. az ajtó felé ment.
- Önző vagy! - megtorpant, de nem fordult meg.
- A te életed pocsék, tönkrement, oké. De halhatatlanság áll előtted. Az egyén nem csak önmagáért van, tennie kell valamit az egészért is. segíthetnél az embereken, olyan helyzetekben, amikben más nem tudna, segíthetnél Odolának! ès segíthetsz majd a férfin, akit neked teremtettek! Ha meghalsz, egy férfit örök magányra ítélsz!
- Egész életemben önzetlen voltam. Mindig a húgom, anyám, a béke képét helyeztem előtérbe, mindig más érdekeit. Mindent megcsináltam. Mindenről lemondtam. Mindig mindenről. Utána is. Mindig. Ennyi önzés jár nekem! – mondta dühösen, majd kisétált a konyhából. Véres kezét szíve fölé szorítva menekült. Meleg könnyek folytak végig arcán. Siratta az elszalasztott lehetőséget